A hátamon végigfutott a hideg, amikor Sehun a fülembe súgta egykori legjobb barátnőm nevét. A gondolat, hogy ő tudhatja, hová tűnt annyi éve Yeri egyszerűen megbabonázott. Annyi évnyi szenvedés és keresés után, itt van tőlem egy karnyújtásnyira. A dolgom csak annyi lenne, hogy átadom a pecséteket, amiket a széfben lezárva őrzünk és visszakapnám a legjobb barátnőm. Csábított az alku. Csábított, hogy ismét lássam, hogy tudjam, minden rendben vele. De nem tehettem meg. Akármennyire is tudni akartam mi történt azon a napon Nam Yerivel és hogy azóta min kellett keresztül mennie, nem árulhattam el sem a családom, sem Baekhyunt.
- Miért kellene ezt elhinnem neked? - néztem a szemébe. - Beállítasz ide, mintha mindennapi barátok lennénk, majd benyögöd, hogy tudod hol van Yeri. Kicsit bűzlik nem gondolod? - nevettem el magam gúnyosan.
- Úgy gondolod, hogy csak a pecsétekre játszom? - vonta fel egyik szemöldökét.
- Úgy. - jelentettem ki.
- Akkor nincs mit tenni. - sóhajtott. - Soha többé nem fogod látni a kis barátnődet. - tolt félre, majd mintha ott sem lett volna, elhagyta a házat.
Gondterhelten rogytam le a kanapéra és az előbb hallottakon gondolkodtam. A könyvtár üres csendjét bátyám súlyos léptei törték meg. Nem szólt egy szót sem, csupán hangtalanul helyet foglalt mellettem. Nem kellett kérdeznie semmit. Valószínűleg hallotta amit beszéltünk. Gondolatainkba merülve ültünk egymás mellett, míg a nap el nem tűnt a horizonton.
- Gondolod - törtem meg a csendet. -, hogy Yeri még életben van?
- Nem tudom. - túrt bele bátyám a hajába. - Ha életben lenne, már kapcsolatba lépett volna velünk. - nézett rám.
- És ha fogva tartják? Ha nem tud elmenekülni? Mégis csak ember volt. Ki tudja mit tettek vele. - kattogtam tovább.
- Sooyoung! - fordított maga felé. - Ne agyalj ezen. Csak azért mondta, hogy átadd neki a pecséteket. Az is lehet, hogy ez is csak egy újabb csapda.
- Igazad lehet. - bólintottam.
- Egyben azonban biztos vagyok. - sóhajtott gondterhelten.
- Mi lenne az?
- Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy utoljára láttuk őt. Ha igaz az Öt Pecsét legendája, akkor az Oh családnak kell mint az öt pecsét. És amíg ezek közül kettő nálunk van nem fognak nyugodni.
- Tudom és ez baromira aggaszt. - túrtam bele én is hajamba.
- Mi legyen most? - dőlt hátra, s a plafont kezdte bámulni. - Mihez fogsz kezdeni?
Gondolataim villámként cikáztak a fejemben, de egyszerűen a kastély kezdett megfojtani. Úgy éreztem nem kapok idebent levegőt és azonnal el kell hagynom a helyet.
- El kell mennem. - álltam fel. - Ne várj, soká jövök.
Nemsokára már a megszokott panel tetején álltam. Fekete szövetkabátom zsebébe dugott kezekkel kémleltem az esti várost. Hajamba bele-bele kapott a szél, s a néhol a fejemre csöppen itt-ott egy-egy kósza esőcsepp. A távolban látni lehetett a közeledő vihart, melyet jelezte a folyamatos villámlás és halk dörgés. Ismét arra az estére gondoltam. Arra azt estére amikor utoljára láttam Yerit. A hangja ahogy a nevem kiálltja a mai napig kristály tisztán cseng a fülemben. Összerogytam. A lábaim nem bírták tovább. Túl sok dolog történt az elmúlt hetekben. Úgy éreztem, hogy hiába a sok edzés és portya, nem a testem, hanem a lelkem nem fogja kibírni ezt a terhet. Nem értettem, hogy miközben magam sérthetetlennek és legyőzhetetlennek hittem, valójában milyen gyenge is voltam. Elég volt egy bár mondat a legjobb barátnőmről és összetörtem.
- Valóban ilyen gyenge lennék? - súgtam magam elé, miközben hagytam, hogy az egyre hevesebben hulló eső eláztasson.
Vártam, hogy egy hang megszólaljon mögöttem. Hogy Baekhyun felsegítsen és elmondja, hogy nem vagyok gyenge. Hogy itt legyen velem, úgy ahogy eddig, de nem történt semmi. Meredten bámultam magam elé, hosszú percekig. Eltelt tíz, majd húsz, végül egy fél óra is ahogy ott ültem az esőben, de senki nem jött.
Ekkor azonban furcsa gondolat ötlött fel bennem.
-Honnan tud Sehun arról, hogy én négy éve bele szerettem Baekhyunba? Ennyire látszott volna? Nem az nem lehet. - próbáltam meggyőzni magam.
A ruhám és a hajam csurom vizesen tapadtak rám, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy hazamenjek. Helyette inkább feltápászkodtam és a régi Kim kúriához mentem. A házhoz, ahol Jongdae, Minseok és a szüleik éltek. A romok ugyan úgy álltak ott mint ahogy jó pár éve a tűzeset után, annyi különbséggel, hogy az évek alatt a természet próbálta visszafoglalni azt a területet, ami egykoron az övé volt. Fű és gazok ezrei meredeztek a romok közül. Lassú léptekkel lépkedtem az egykori macskaköves úton, ami mára már szintén ellepett a gaz. Elmémmel elképzeltem régi pompájában ezt a helyet, de ezzel csak még jobban rontottam a kedvemen. Ahogy a kastély bejáratához értem láttam magam előtt a fás ligeteket, a fényűző épületet, a macskakővel körbe rakott szökőkutat. Aztán meghallottam valamit. Lépteket. A fás ligetek hirtelen gazos őserdők lettek, a fényűző épület egy hátborzongató törmelékkupac, a macskakővel körberakott szökőkút pedig már hanyatló omladozó állapotban állt ismét előttem. A léptek irányába fordultam, melyek a hátam mögül jöttek.
(x) Egy magas alak közeledett felém meglehetősen gyorsan a macskaköves úton. Menekülni már nem volt időm, hisz tudtam, hogy meglátott. Már csak reménykedni tudtam, hogy valaki olyan akit ismerek. Ahogy közelebb ért egyre jobban féltem, hogy vajon ki lehet az és mi keresni valója van itt. Fején kapucnit viselt, így nem láthattam az arcát. Agyam villámgyorsan kapcsolt, s én is a fejemre húztam a csurom víz kapucnim. Az alak gyorsan odaért hozzám, majd megállt a szökőkút túl oldalán. Egyenesen rám nézett, de még így is alig láthattam az arcát, mindössze az álla vonalát tudtam kivenni. Egyből tudtam, ki lehet az, de nem szóltam, vártam míg ő töri meg a kettőnk közé telepedett csendet.
(x) Egy magas alak közeledett felém meglehetősen gyorsan a macskaköves úton. Menekülni már nem volt időm, hisz tudtam, hogy meglátott. Már csak reménykedni tudtam, hogy valaki olyan akit ismerek. Ahogy közelebb ért egyre jobban féltem, hogy vajon ki lehet az és mi keresni valója van itt. Fején kapucnit viselt, így nem láthattam az arcát. Agyam villámgyorsan kapcsolt, s én is a fejemre húztam a csurom víz kapucnim. Az alak gyorsan odaért hozzám, majd megállt a szökőkút túl oldalán. Egyenesen rám nézett, de még így is alig láthattam az arcát, mindössze az álla vonalát tudtam kivenni. Egyből tudtam, ki lehet az, de nem szóltam, vártam míg ő töri meg a kettőnk közé telepedett csendet.
- Már mindenhol kerestelek. - kerülte meg a régi szökőkutat, s lehúzta a fejéről a kapucnit.
- Ugyan miért keresnél te engem? - néztem fel rá, majd én is lehúztam a fejemről a fejfedőm.
- Hallottam, mi történt ma. Jól vagy? - nyúlt az arcom felé, hogy elsöpörje homlokomról a víztől odaragadt hajtincseket.
- Jól. - hazudtam.
- Átlátok rajtad. - nézett mélyen a szemembe. - De ha nem akarod elmondani, hát ne tedd. - húzta el tőlem a kezét, majd hátat fordítva indulni készült.
- Baekhyun! - nyúltam utána, megragadva a kabátját. - Nem tudom, hogy tényleg bízhatok-e benned. Új még nekem ez a helyzet, és a viszály a családjaink között nem törölhető ki egykönnyen a fejemből. - mondtam lehajtott fejjel. - Elvégre, nézd meg ezt a házat. Ti tettétek ezt velünk. - engedtem el a kabátját, s utat engedtem könnyeimnek melyek forrón szelték végig arcomat.
- Tudom mit hisztek. - fordult felém Baekhyun szomorúan. - De nem a családom volt.
- Akkor ki tette? Kinek lett volna oka bántani a családom? Kinek lett volna oka megölni a nagybátyám? - keltem ki magamból. - Az apád akarta a hatalmat! Nem tudta elviselni, hogy van egy másik család is rajtatok kívül! - kiabáltam. - Önző rohadékok vagytok ti mind! Magatoknak akarjátok a másét, majd úgy tesztek mintha semmiről nem tudnátok. Mit ártottunk mi nektek? Olyan nehéz lett volna osztozni a hatalmon? És ha egyesültek volna a családok? Ha mondjuk nem lett volna ez az egész? Ha összeházasodtunk volna, ahogy az megvolt írva? Mindenki boldog lett volna. Miért kellett ezt felrúgni? - akadtam ki teljesen.
- Mi lenne ha egyszer nem okolnál minket mindenért? - kezdte halkan, baljósan. - Nem értem miért hiszi mindenki azt, hogy mi tettük ezt veletek. Persze sok mindent lehet mondani a családomra, de mi soha nem akartunk nektek rosszat. Mi sem így terveztük.
- Akkor hogy terveztétek? - vontam kérdőre. - Az egész családot ki akartátok nyírni de véletlen csak őket sikerült?
- Most már fejezd be Kim Sooyoung! - kiáltott rám. - De ha már ennyire hivatkozol a próféciára, miszerint össze kellett volna házasodnunk, akkor nyilván azt is tudod mi van még megírva benne.
Értetlenül pislogtam rá. Nem értettem miről beszél. Persze tudtam a próféciáról, mely két fiatalról ír, mint amilyenek mi vagyunk, akik összeházasodnak s együtt legyőzik a sötétséget, de ez az összes amit annak idején a nagyapám elmesélt apámnak, apám pedig nekem.
- Miről beszélsz? - értetlenkedtem.
- Hát nem tudod? - vonta fel a szemöldökét. - Te lány, miért tudsz ilyen keveset? - sóhajtott. - A prófécia így szól: "És akkoron nagy tűz támad egy fa tövében, mely elpusztítja apát s asszonyát. Tűz után a hamuból sötétség születik, mely csendben növekszik, s falként tornyosul két fa közé, ám két oldalán nő majd egy-egy virág. A virágok nőnek a fal tetejéig, de mielőtt elérnék egymást a sötétség elragadja őket egymástól. Az egyikből egy lány születik, másikból egy fiú. A gyermekek együtt nőnek a sötétséggel. Egy nap a két fiatal találkozik, s megismerik egymást, mikoron virágként ismerték egymást, de sorsuk nem teljesülhet be. Négy esztendő leltével a sötétség küzd, nagyra nő, megpróbálja felemészteni a világot. Rájön miként törhet nagyobbá, egyesítve öt régi erőt. Egy napon démon érkezik a világra, s elveszi azt ami kedves és jó. A két fiatal egybekötött életét ajánlja a sötétségnek, mely elfogadva az ajánlatot, a sötétség elragadja és örökre bezárja lelküket, így boldogságuk e világon soha be nem teljesülhet." - fejezte be. - Ennek a történetnek nincs boldog befejezése. Soha nem is volt. - hajtotta le a fejét.
- Gondolod, hogy ez a mi történetünk? - néztem a szemébe teljesen lesokkolva. - Nem lehet rólunk szó. - meredtem magam elé.
- De. - mondta halkan. - Gondolj csak bele. A fa töve lehet a te családod. A tűz az a tűz ami megölte a nagybátyád és a feleségét. A fal lehet a viszály, a két fa pedig a családjaink. A virágok mi vagyunk. Négy év. Négy éve találkoztunk először. És most hirtelen jönnek a gondok. Ez lehet a sötétség. Szó van öt régi erőről, mi ez ha nem a pecsétek? És mi lesz ha egyesíted őket? - kérdezett.
-Tiéd lesz a leghatalmasabb erő és gazdája leszel egy démonnak. - válaszoltam.
-És mi van a próféciában?
-Egy démon. - sóhajtottam.
- Pontosan. - bólintott. - Benne van, hogy a két fiatal összeköti az életét, de boldogságra sosem lelnek.
- És ha megváltoztatjuk a végét? Ha megvédjük a pecséteket, akkor nem lesz se démon, se házasság, se semmi. - hadartam.
- Lehetetlen. - nézett a szemembe. - Minden amit a prófécia mondott rólunk teljesült.
- Ez csak egy mese.- nevettem fel. - Amúgy is, hogy házasodhatnánk össze, ha nem is szeretjük egymást?
- Honnan veszed, hogy nem szeretjük egymást? - vonta kérdőre a szemöldökét. - Hiszen épp egy órája bizonygattad magadnak a tetőn, hogy nem volt nyilvánvaló hogy szerettél.
- Igen, szerettelek. - bólintottam. - De már nem. - fontam össze a karjaim magam előtt.
- Biztos vagy benne, hogy helyes a múlt idő? - lépett felém.
Minél közelebb ért én annál hátrább mentem, de kisvártatva eljött az a pont ahonnan már nem tudtam hátrább menni, ugyanis hátam egy még épen maradt faldarabba ütközött. Baekhyun bal karjával neki támaszkodott fejem mellett a falnak majd egészen közel hajolt hozzám. Közelsége hatására, megéreztem illatát, mely kellemes volt és férfias, szemébe nézve láttam saját magam, és ahogy már leheletét éreztem a bőrömön, a szívem egyszerűen majdnem kiugrott a helyéről.
- Baekhyun... - kapkodtam a levegőt. - Te meg mit...? - kezdtem bele, de nem tudtam folytatni.
Baekhyun ajkait az enyémekre nyomta, majd apró óvatos csókot hintett rájuk. A döbbenettől mozdulni sem tudtam. Fogalmam sem volt, miért váltja ki ezt az érzést belőlem. Hisz csókoltak már meg. Mi van veled Kim Sooyoung? Ő továbbra sem vállt el ajkaimtól, hanem újra megcsókolt. Egyik kezét a tarkómra a másikat a derekamra vezette, úgy szorított magához. Ezen a ponton nem bírtam tovább, lehunytam a szemem, kezemmel beletúrtam víz áztatta hajába, majd viszonoztam a csókját.
Ott álltunk azon a helyen, ahol elkezdődött a két család közötti viszály, ahol a családom egy része életét vesztette. Azon a helyen akkor ott elkezdődött valami. Valami aminek talán soha nem lett volna szabad megtörténnie. Valami veszélyes. Valami amit ha nem tartunk kordában életeket tehet tönkre. Mi voltunk azok. Azok akik, ha nem hoznak jó döntést, tönkretehetik a több ezer éves dinasztiákat és ezzel együtt több ezer vámpír család életét.
Baekhyun elvált az ajkaimtól és mélyen a szemembe nézett. Barna íriszeiben láttam, hogy ő is arra gondol, amire én. Láttam benne a félelmet, ami az előttünk álló nehézségek okoznak. Azt hiszem ő is látta ezt az enyémben, így szótlanul magához húzott, és úgy ölelt, mintha ez lenne az utolsó közös, nyugodt pillanatunk.
Hosszú percekig álltunk így a zuhogó esőben, a romok között ölelkezve. Nem akartam elengedni. A szívem hozzá húzott. Talán tényleg ez a sorsunk. Együtt lenni, hogy aztán megmentve a világot, együtt hagyjuk el azt.
- Bármi is történjen - szólalt meg Baekhyun még mindig engem ölelve. -, soha nem hagyj el.
- Túl korai ezt megígérnem. - toltam el őt magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Megértem. - mosolygott rám erőtlenül. - Az ami kettőnk között van, nem olyan mint másoknál.
- Hogy érted? - fürkésztem az arcát.
- Mióta az eszemet tudom, úgy éreztem valami hiányzik. Hiába kaptam meg mindent, hiába vett körül millió ember úgy éreztem valami még nincs a helyén. Évekig próbáltam rájönni, hogy mi az a hiányzó darab a kirakósból, amit egyszerűen nem találtam. Aztán rájöttem. Azon a napon, amikor először láttalak azon a tetőn. Éreztem. Itt, legbelül. - tette a kezem a szívére. - Éreztem, ahogy a szemedbe néztem, hogy te vagy az ami hiányzik. - csordult ki egy könny a szeméből. - És miután elmentél, kerestelek. Próbáltam beszélni veled, de nem tehettem mert a családjaink harca folyton az utamba állt. - gördült le egy újabb könnycsepp az arcán.
Tudtam, hogy érez. Tudtam, hisz én is éreztem ezt az ürességet. Tudtam, mivel akkor ott négy éve a tetőn, én is teljes lettem. Majd minden szertefoszlott. Az én szememből is folyni kezdtek a könnyek.
- A mi örökként - kezdte a könnyeivel küszködve. -, még ha nem is egy boldog örökké, tarthatna örökké? - nézett rám kérlelően.
Nehéz volt őt így látnom. Azt az öntelt, undorítóan magabiztos Byun Baekhyunt így megnyílni látni a legszürreálisabb dolog volt amit életemben tapasztaltam, mégis, én is éreztem az érzéseit. Talán erről beszélt Yixing. Talán ő az aki segít felfedezni a rejtett erőimet. Hisz, ahogy a szemébe néztem, magamban éreztem, mindazt ami ellepi a testét belülről. Tudtam, hogy nem hazudik. Ezért vettem egy nagy levegőt, majd kimondtam a legveszélyesebb szót, amit a mi helyzetünkben ki lehet mondani. Azt a szót ami megváltoztatta a történetünk:
- Örökké.
