Hajnal kettő óra volt már mire összeszedtem magam és el tudtam engedni Baekhyunt. A szomorúságot mérhetetlen düh váltotta fel bennem ami egyre csak nőtt és nőtt. A lábam elé néztem ahol a szétmarcangolt gyilkos feje hevert. Lehajoltam, majd hajánál fogva emeltem azt magasba.
- A mai napon kikiálltatik, hogy bárki, ki ennek a férfinak rokonságában áll, ellensége a Kim családnak. Arany vérvonalbeli hatalmamnál fogva kijelentem, hogy bárki aki információt tud szolgáltatni a férfi kilétéről és annak családjáról, magas jutalomban részesül. Vigyétek a hírt. - fordultam az életben maradt embereim felé, kik bólintással jelezték, hogy értették a parancsot s már indultak is eleget tenni neki.
- Én tudom ki ő. - lépett mellém Baekhyun. - Nekem dolgozott.
- Áhh szóval nem a te embereid mi? - rontottam neki. - Tudtam, hogy hazug vagy! - üvöltöttem a lelkemet ért fájdalomtól.
- Sosem kértem, hogy hidd el amit mondok. - lépett hozzám egész közel.
- Szóval így állunk Byun? - húztam fel a szemöldököm.
- Akarod Kim?
- Ti meg mi a fenét műveltek? - állt közénk Jongdae. - A bátyám meghalt. Sooyoung ott van a kezedben a gyilkosának a feje. Tudom, hogy fáj, de gondolj bele nekem, hogy fájhat. Elveszítettem mindent. A családom, a szüleim, a bátyám. Csak ti maradtatok nekem Jonginnal, és nem fogom végignézni, hogy megölesd magad. Nem állhatsz csak így neki Baekhyunnak. Vagy talán elfelejtetted, hogy az oldalunkon harcolt? Vagy azt, hogy egy óráig hagyta, hogy telesírd a kabátját? Szedd már össze magad Kim Sooyoung! - rivallt rám. - Tedd már félre a büszkeséged! Nekem sem tetszik, hogy egy Byunnal kell szövetkeznem, főleg az után ami a családommal történt, de ő tudja ki ez az ember és ha ilyen rondán beszélsz vele akkor talán soha nem fogja nekünk elmondani és akkor aztán nem sok mindent tudunk tenni, hogy ezt az egész szar helyzetet megoldjuk. - fejezte be kifakadását.
- Igazad van. - sóhajtottam nagyot. - Sajnálom. - fordultam Baekhyun felé.
- Nem számít. - legyintett. - Megszoktam már, hogy undok vagy. - mosolyodott el. - Szerintem visszatérhetnénk ez eredeti okra, amiért itt vagyunk nem? - utat arra, hogy valójában azért vagyok itt, mert tárgyalni akart velem.
Elkerekedett szemekkel néztem rá. Az unokatestvérem meghalt és ő másra sem képes gondolni, mint valami hülye kis tárgyalás. Nem Sooyoung! Össze kell magad szedned! Ha nem tárgyalsz vele, akkor soha nem kapod el azt, aki ezt tette a családoddal. Jongdae felé fordultam.
Elkerekedett szemekkel néztem rá. Az unokatestvérem meghalt és ő másra sem képes gondolni, mint valami hülye kis tárgyalás. Nem Sooyoung! Össze kell magad szedned! Ha nem tárgyalsz vele, akkor soha nem kapod el azt, aki ezt tette a családoddal. Jongdae felé fordultam.
- Rendben leszel? - a fiú erőtlenül bólintott. - Menjünk. - indultam a lépcsőház felé, nyomomban Jongdaeval és Baekkal.
A tetőre felérve aztán leültünk egy kis kört alkotva és el is kezdtünk a tárgyalásunk.
- Azért hívtalak ide, mert kíváncsi vagyok miként kötött ki nálatok az én emberem. - tért azonnal a tárgyra.
- Chanyeolra gondolsz? - kérdeztem.
- Ki másra? Vagy esetleg van nálatok egy másik emberem is?
- Nem dehogy. - tiltakoztam. - Chanyeolt vadászat közben kaptuk el. Azért van nálunk. Apám tisztítást végzett rajta, így ismét normális életet élhet.
- Remek. Ha normális akkor akár vissza is küldhetitek hozzám. - fonta keresztbe a kezeit.
- Nem fog menni. - ráztam meg a fejem. - Előbb meg kell tudnunk miért kellenek neked a pecsétek.
- Mi a fenéért beszél mindenki pecsétekről? Nincs nálam egy rohad pecsét sem. - kelt ki magából. - Chanyeol meg apám is ezzel jött nekem. De értsétek már meg, hogy nem tudok semmiről.
- De hát te küldted Chanyeolt értük. - értetlenkedtem.
- Küldte a franc. Azt hittem az egész csak egy mese. És nekem nincs annyi időm, hogy idióta gyermeki mesék után kutakodjak.
- Pedig Chanyeol odaadta a pecséteket. Legalábbis nekem Sooyoung ezt mondta. - szólt közbe Jongdae.
- Ez így igaz. - helyeseltem. - Chan azt mondta, hogy mindig meg lett adva neki, hogy a megszerzett pecsétet, hova kell tennie. Elvileg egy levélben voltak neki megadva az instrukciók minden újhold reggelén.
- Én ezt nem értem. - túrt a hajába Baekhyun. - Nem tudok ilyesmiről. Ha feladatot adok az embereimnek azt személyesen teszem. Ez nem tűnt fel annak az idiótának.
- Dehogynem tűnt fel neki. - kelt Chanyeol védelmére Jongdae.
- Ő sem értette miért nem személyesen szóltál neki. - mondtam.
- Kim kisasszony! - lépett ki egy férfi a tetőre vezető ajtón. - Találtunk valamit.
Ismertük a férfit. A vámpír tanácsnak dolgozik. Általában ők végzik az ilyen véres események után a takarítást, így nem volt meglepő, hogy találkoztunk vele.
Előbb Baekhyun pattant fel, majd a kezét nyújtva felsegített engem is. Lassan sétáltunk a férfihez aki egy gyűrűt tartott a kezében melyre egy pecsét volt erősítve. Szinte kitéptem a kezéből a gyűrűt, mire a férfi csak egy gúnyos mosollyal reagált, majd elhagyta a tetőt.
- Mit keresett ez nála? - kérdezte Jongdae.
- Ő volt az akinek a pecsétek kellettek. - szólt Baekhyun. - Vagy ha nem is ő akkor köze volt hozzá.
- Elmondod ki volt az a férfi aki megölte a bátyám? - nézett rá Jongdae.
- A férfi neve Oh Moonshik. Az Oh család már régóta szolgál az én családomnak. Moonshik négy hónappal ezelőtt száműzve lett, mert megkísérelte megölni a saját öccsét. És mielőtt megkérdeznétek fogalmunk sincs miért. Elvileg a két testvér összekapott valamin.
- Várjunk csak. - állítottam meg. - Jongdae te biztos emlékszel, te nézted át a jelentéseket. Mikor is volt az első pecsét átvétel?
- Ha jól emlékszem akkor Január 28.-a körül. - válaszolt.
- Mikor száműztétek ezt a férfit? - fordultam ezúttal csoportunk egyetlen Byun tagja felé.
- Február elején. - adta meg a lehető legrövidebb választ.
- Szerintem megtaláltuk a veszekedés okát. - mondtam.
- Mire gondolsz Sooyoung? - értetlenkedett unokatestvérem. - Mármint én értem, hogy te összeraktad a sztorit, de kérlek oszd már meg velünk is.
- Oké, oké. - tettem fel a kezem védekezés képpen. - Szóval ha a megérzéseim jók akkor az Oh testvérek elkezdték összeszedni a pecséteket méghozzá úgy, hogy Baekhyunnak adták ki magukat és utasították Chanyeolt, hogy gyűjtse őket össze. Ám az első pecsét megszerzése után Moonshik magának akarta a pecséteket így megpróbálta megölni az öccsét, ám lebukott és száműzték. Viszont arra, hogy miért volt itt ma, azt nem tudom.
- Én tudom. - szólt Baek. - Az egyetlen aki tudott arról, hogy ma itt találkozunk az Moonshik unokaöccse Sehun volt, aki jelenleg a jobb kezem. Gondolom az az átkozott elmondta a nagybátyjának, hogy mi fog ma éjjel történni. Oh Moonshik azért jött, hogy megöljön minket. - mondta engem pedig még jobban elöntött a düh. - Engem azért mert száműztem, téged azért mert elfogtad az embert aki a pecséteket gyűjtötte neki.
- Már ha nála vannak a pecsétek. - szóltam. - Ez csak egy. Gyanítom ez a legelső, ami miatt a vita volt a testvérek között. Egy másik, az utolsó nálunk van. A bátyám és Chanyeol jelenleg is Yixingnél vannak aki előkészíti a pecsétet. De másik három még mindig bárhol lehet. - sóhajtottam.
- Ez igaz. - bólintott Baekhyun. - Ha haza megyek első dolgom lesz átkutattatni a házat.
- Nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő lépes. - szólalt fel Jongdae. - Gondolj csak bele. Ohék már így is bajban vannak, mert két pecsét nálunk van. Most, hogy ez a Moonshik meghalt, kizárásos alapon az öccse és annak a fia maradtak, akiknek kelleni fog az Öt Pecsét. Ha most hazamész és feltúrod a házat, tudni fogják, hogy gyanakszol rájuk. Akkor soha nem kapjuk el őket. De így még lehet egy kis lehetőségünk arra, hogy csapdába csaljuk őket.
- Ebben lehet valami. - értettem egyet.
- Jó, legyen. - egyezett bele Baekhyun is. - Akkor mondjátok, mi legyen a terv?
- Most várunk. - szóltam. - Eltemetjük a halottainkat és megpróbálunk túllépni a családjaink viszályán. Legalábbis amíg be nem fejezzük ezt az egész herce-hurcát. - mondtam.
- Így legyen Kim Sooyoung. - nyújtotta kezét felém Baekhyun én pedig örömmel ráztam meg azt.
- Ezennel hivatalosan határozatlan időre megszűnik a Byun és Kim dinasztia közötti harc. - mosolyodtam el.
- Ideje mennem. - indult meg a perem felé Baek. - Majd értekezünk a következő találkozónkról.
- Rendben. - bólintottam. - Addig is senkinek egy szót se semmiről. - figyelmeztettem.
- Ne aggódj, nem akarom, hogy a csinos kis arcodnak baja essen. - húzta pimasz mosolyra a száját, majd levetette magát az épületről.
- Az a kis... - húztam fel magam. - Hogy lehet valaki olyan idegesítő? - néztem Jongdaera.
Unokatestvérem elgyötört, vöröslő szemekkel nézett rám. Fájt őt így látnom. Ha csak egy fél órára is, de elfelejtette bátyja elvesztését, de most, hogy ismét egyedül maradt a gondolataival, ránehezedett mindennek a súlya. Szó nélkül léptem hozzá, majd szorosan magamhoz öleltem őt. Szinte egyszerre kezdünk sírni.
- Nekünk is mennünk kéne. - engedtem el, miután kicsit csitult sírásunk.
- Mi lesz a bátyámmal? - kérdezte elhaló hangon.
- Már biztos elszállították. Hazaviszlek, utána szólok a tanácsnak, hogy még ma eltemethessük. Jó? - töröltem le a könnyeit az arcáról.
Jongdae már nem válaszolt szimplán csak bólintott egyet.
A hazafelé vezető utunk nem telt túl eseménydúsan. Egymás mellett csendben szeltük a kihalt utcákat. Hazaérve unokatestvérem egyből a szobája felé vette az irányt én pedig megkerestem a telefonom és felhívtam Jongint.
- Szia. - szóltam bele.
- Sooyoung! Mi történt? Mesélj el mindent! Próbálkozott valamivel Baekhyun? Hahóóó Sooyoung! Ott vagy? - locsogott bátyám a vonal túlsó végén.
- Jongin. - szóltam halkan. - Amint készen áll a pecsét gyertek haza. Minseok... - törtek fel a könnyeim. - meghalt.
Hallottam ahogy a bátyám hirtelen elhallgat, majd sóhajt egy nagyot s ismét megszólal.
- Délutánra otthon leszünk. - mondta majd kinyomta a hívást.
Utam apám irodája felé vezetett tovább. Két kopogás után benyitottam a helyiségbe, ahol anyám is jelen volt, majd leültem apámmal szemben. A szüleim okos emberek így egyből tudták, hogy valami nem stimmel. Hatalmas gombóccal a torkomban meséltem el nekik a történteket gondosan ügyelve arra, hogy Baekhyunt és a pecséteket kihagyjam belőle. Az egész történetem egész hihetőre sikerült, ami jelen helyzetben adott még egy hatalmas pofont a lelkiismeretemnek. Szüleim tudomása szerint az egész csak egy kis esti vadászat lett volna, amikor is rajtunk ütöttek és Minseok eközben halt meg. Akármennyire is fájt, nem mondhattam el nekik az igazságot. Még ha csak anya nem is, de apát ismerve egyből Byunékhoz rohanna, egyenesen a biztos halálba. Bár szerettem apát, tudtam, hogy már gyenge és szeretett unokaöccsének halálának híre még jobban meggyengítette. Szüleim lesokkolva ültek a foteljaikban. Gondolataik teljesen elnyelték őket, így jobbnak láttam magukra hagyni őket egy kicsit. Becsukva magam mögött az ajtót, hatalmasat sóhajtottam. Ez nem történhet meg. Nem a mi családunkkal. Unokatestvérem szobája felé vettem az irányt. Mikor benyitottam ő testvére ágyán feküdt, s apróra össze húzódva sírt. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, majd hozzá sétáltam s lefeküdtem mellé az ágyra. Jongdae gondolkodás nélkül szorított magához, én pedig viszonoztam öleléstét.
- Pihenned kell. - simogattam a fejét. - Aludj Jongdae. - húztam végig homloka fölött a kezem, mire ő mély alvásba zuhant.
A nap már magasan járt az égbolton, mikor magára hagytam alvó unokatestvérem, s jó magam is nyugovóra tértem. Álmomban Baekhyun jelent meg, amint épp magához ölel újra és újra. Furcsa volt ezt látni. Izzadsággal a homlokomon ébredtem. Ágyamon felülve, zihálva néztem végig a szobámon. Minden rendben Sooyoung! - nyugtatgattam magam, majd visszatértem a párnáim közé.
Két héttel később, a dolgok kezdtek visszatérni a régi kerékvágásba. Bár a családomra még nagyban nehezedett Minseok elvesztése, mindenki próbálta a legtöbbet nyújtani. Jongin, Jongdae és én, éjt nappallá téve nyomoztunk, hogy a lehető legtöbbet tudjunk meg az Oh családról. Anya és apa újra portyázni kezdtek és bár nem mondták, mindannyian tudtuk, hogy készülnek valamire. Valami baljósra, valami elkerülhetetlenre. Valamire amiért talán az életüket kell adniuk. Megrémített szüleim keménysége. Tudták, hogy valami nem stimmel. A többi vámpír is tudta. Családunk fejei kezdték visszanyerni régi erejüket és ez megerősített minket is. A bátyám, az unokatestvérem és én is egyre erősebbek lettünk. Ha éppen nem a könyvtárban voltunk, akkor edzettünk és portyáztunk. Yixing sok időt töltött nálunk. Embereivel védő varázslatok százait szórták szét a házban, melyek segítettek nem csak a család, de az embereink megóvásában is. Idő közben Chanyeol is egyre jobbá vált, lassan de biztosan kezdett ereje felé kerekedni és egész jóvá vált közelharc terén. Úgy tűnt még pár hét, és mindenre képes lesz amire egy vámpírnak képesnek kell lennie. Baekhyunnal kétszer találkoztam. Egyszer közvetlen Minseok temetése után, mikor is egymás mellett ültünk a megszokott panelház tetején, s egyikünk se szólt. Nem volt erőm beszélni hozzá. Nem akartam vele vitatkozni se harcolni. Azokban a napokban a testem és a lelkem is egyaránt fáradt volt. Úgy éreztem megtörtem, és nem fogom tudni folytatni azt amit elkezdtem. Ám Baekhyun jelenléte, és az hogy eleget tesz az egyezségünknek megerősített. Azon az estén voltam utoljára gyenge. Bár hamar gyógyulok a Moonshik nevű söpredék által okozott heg az arcomon egyszerűen nem akart múlni, pont úgy ahogy a szívemen ejtett seb, melyet unokatestvérem elvesztése okozott. A második találkozásunk Baekhyunnal három napja történt. Szintén a panelház tetején ültük az éj közepén, mikor is arról beszélt, hogy Ohék az elmúlt napokban feltűnően csöndesek. Arca gondterhelt volt, szemei egyre beesettebbnek tűntek, úgy nézett ki, mint aki tényleg nehéz időket él. Voltak pillanatok, mikor már egész megsajnáltam, de emlékeztetnem kellett magam, hogy ez valószínűleg az aurája miatt van, nem dőlhetek be neki. Ezek a találkozások megerősítettek abba, hogy Baekhyun vagy nem rossz ember, vagy piszok jó színész. Bármelyik is volt igaz, örültem, hogy ezekben a nehéz időkben nem indult az embereivel a családomnak. Úgy éreztem, ha ez megtörténne, lehet, nem tudnánk megvédeni magunkat.
A mai nap sem volt másmilyen mint az elmúlt két hét bármelyik napja. Napkelte után felálltam a fotelemből, majd egyenesen a könyvtárba indultam, ahol a bátyám már várt. Újra és újra átnéztük azt a vaskos mappát amiben az eddig összegyűjtött adatok szerepeltek és ezzel el is ment a délelőtt nagy része. Majd miután már nem volt olyan mondat, olyan évszám, olyan név amit ne tudtunk volna már fejből közös megegyezés alapján lementünk edzeni az alagsorba, ahol anyát és apát találtuk. Szüleink verejtékben és egymás vérében úsztak. Úgy néztek ki, mint akik már napok óta csak ezt csinálják. Érkezésünkre abbahagyták egymás kaszabolását, majd ránk pillantottak.
- Van kedvetek csatlakozni? - söpörte ki anyám vér áztatta haját a szeméből.
- Ezer örömmel. - mosolyodtam el, majd erőm kiengedve, meglepetés szerűen csaptam le apámra, aki meglehetősen jól hárította el támadásom.
Hosszú órákat töltöttünk lent egymást tépve, míg nem egyszer csak az ajtó újra nyílt, s Chanyeol lépett be rajta.
- Sooyoung. - zökkentett ki az edzésből. - Valaki keres. - nézett rám baljósan.
- Azonnal megyek. Mond neki, hogy várjon egy kicsit. Addig kísérd a könyvtárba kérlek! - intettem, majd szüleim hátrahagyva Jonginnal a nyomomban indultam az emelet felé, hogy gyorsan megmosakodjak, és magara kapjak valami tiszta ruhát.
(x) Alig negyed óra elteltével a magam sötét pompájával léptem be a könyvtárba ahol azzal találtam magam szembe, akivel a legkevésbé sem akartam. Ő volt az. A fiú aki egy bandával rontott rám azon az éjjelen amikor hosszú idő után először láttam Byun Baekhyunt. Tejföl szőke haja mintha retinámba égett volna azon az estén. Egy csészét a kezében tartva pillantott rám, majd szája szélén egy pimasz mosoly jelent meg.
- Kim Sooyoung! - állt fel. - Örülök a találkozásnak!
- Bárcsak ugyan ezt mondhatnám. - léptem mellé. - Mit akarsz itt Oh Sehun? - néztem rá összehúzott szemekkel. - Ha Byunék küldtek akkor már fordulhatsz is vissza! Nem látunk itt szívesen. - játszottam a szerepem.
- Nem Byunék küldtek. - kortyolt bele csészéjébe. - Magamtól jöttem. - pillantott rám. - Azt hiszed, hogy jó ötlet megbízni Byunékban?
- Mire akarsz ezzel célozni? - húztam fel egyik szemöldököm kérdőn.
- Azt hiszed nem tudom, hogy négy éve halálosan szerelmes vagy Baekhyunba? Hogy a karjaiba hullottál, miután az unokatestvéred meghalt? A hírek mennek drága Sooyoung. - nézett mélyen a szemembe.
- Mit akarsz te tőlem? - csattantam fel.
- Egyet akarunk Sooyoung. - állt fel ő is. - Gondolj csak bele. Mind a ketten elveszítettünk valamit ami fontos volt nekünk. Én a pecséteket, te pedig valakit akinek a hiányán ma sem tudsz túllépni. Valakit akit a rémálmaidban látsz újra és újra. Valakit, akinek az elvesztése kínzóbb volt mint ezer halál. - lépett közelebb hozzám. - Én tudom hol van. Segíthetek megtalálni - súgta a fülembe. -, Nam Yerit.
- Szerintem megtaláltuk a veszekedés okát. - mondtam.
- Mire gondolsz Sooyoung? - értetlenkedett unokatestvérem. - Mármint én értem, hogy te összeraktad a sztorit, de kérlek oszd már meg velünk is.
- Oké, oké. - tettem fel a kezem védekezés képpen. - Szóval ha a megérzéseim jók akkor az Oh testvérek elkezdték összeszedni a pecséteket méghozzá úgy, hogy Baekhyunnak adták ki magukat és utasították Chanyeolt, hogy gyűjtse őket össze. Ám az első pecsét megszerzése után Moonshik magának akarta a pecséteket így megpróbálta megölni az öccsét, ám lebukott és száműzték. Viszont arra, hogy miért volt itt ma, azt nem tudom.
- Én tudom. - szólt Baek. - Az egyetlen aki tudott arról, hogy ma itt találkozunk az Moonshik unokaöccse Sehun volt, aki jelenleg a jobb kezem. Gondolom az az átkozott elmondta a nagybátyjának, hogy mi fog ma éjjel történni. Oh Moonshik azért jött, hogy megöljön minket. - mondta engem pedig még jobban elöntött a düh. - Engem azért mert száműztem, téged azért mert elfogtad az embert aki a pecséteket gyűjtötte neki.
- Már ha nála vannak a pecsétek. - szóltam. - Ez csak egy. Gyanítom ez a legelső, ami miatt a vita volt a testvérek között. Egy másik, az utolsó nálunk van. A bátyám és Chanyeol jelenleg is Yixingnél vannak aki előkészíti a pecsétet. De másik három még mindig bárhol lehet. - sóhajtottam.
- Ez igaz. - bólintott Baekhyun. - Ha haza megyek első dolgom lesz átkutattatni a házat.
- Nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő lépes. - szólalt fel Jongdae. - Gondolj csak bele. Ohék már így is bajban vannak, mert két pecsét nálunk van. Most, hogy ez a Moonshik meghalt, kizárásos alapon az öccse és annak a fia maradtak, akiknek kelleni fog az Öt Pecsét. Ha most hazamész és feltúrod a házat, tudni fogják, hogy gyanakszol rájuk. Akkor soha nem kapjuk el őket. De így még lehet egy kis lehetőségünk arra, hogy csapdába csaljuk őket.
- Ebben lehet valami. - értettem egyet.
- Jó, legyen. - egyezett bele Baekhyun is. - Akkor mondjátok, mi legyen a terv?
- Most várunk. - szóltam. - Eltemetjük a halottainkat és megpróbálunk túllépni a családjaink viszályán. Legalábbis amíg be nem fejezzük ezt az egész herce-hurcát. - mondtam.
- Így legyen Kim Sooyoung. - nyújtotta kezét felém Baekhyun én pedig örömmel ráztam meg azt.
- Ezennel hivatalosan határozatlan időre megszűnik a Byun és Kim dinasztia közötti harc. - mosolyodtam el.
- Ideje mennem. - indult meg a perem felé Baek. - Majd értekezünk a következő találkozónkról.
- Rendben. - bólintottam. - Addig is senkinek egy szót se semmiről. - figyelmeztettem.
- Ne aggódj, nem akarom, hogy a csinos kis arcodnak baja essen. - húzta pimasz mosolyra a száját, majd levetette magát az épületről.
- Az a kis... - húztam fel magam. - Hogy lehet valaki olyan idegesítő? - néztem Jongdaera.
Unokatestvérem elgyötört, vöröslő szemekkel nézett rám. Fájt őt így látnom. Ha csak egy fél órára is, de elfelejtette bátyja elvesztését, de most, hogy ismét egyedül maradt a gondolataival, ránehezedett mindennek a súlya. Szó nélkül léptem hozzá, majd szorosan magamhoz öleltem őt. Szinte egyszerre kezdünk sírni.
- Nekünk is mennünk kéne. - engedtem el, miután kicsit csitult sírásunk.
- Mi lesz a bátyámmal? - kérdezte elhaló hangon.
- Már biztos elszállították. Hazaviszlek, utána szólok a tanácsnak, hogy még ma eltemethessük. Jó? - töröltem le a könnyeit az arcáról.
Jongdae már nem válaszolt szimplán csak bólintott egyet.
A hazafelé vezető utunk nem telt túl eseménydúsan. Egymás mellett csendben szeltük a kihalt utcákat. Hazaérve unokatestvérem egyből a szobája felé vette az irányt én pedig megkerestem a telefonom és felhívtam Jongint.
- Szia. - szóltam bele.
- Sooyoung! Mi történt? Mesélj el mindent! Próbálkozott valamivel Baekhyun? Hahóóó Sooyoung! Ott vagy? - locsogott bátyám a vonal túlsó végén.
- Jongin. - szóltam halkan. - Amint készen áll a pecsét gyertek haza. Minseok... - törtek fel a könnyeim. - meghalt.
Hallottam ahogy a bátyám hirtelen elhallgat, majd sóhajt egy nagyot s ismét megszólal.
- Délutánra otthon leszünk. - mondta majd kinyomta a hívást.
Utam apám irodája felé vezetett tovább. Két kopogás után benyitottam a helyiségbe, ahol anyám is jelen volt, majd leültem apámmal szemben. A szüleim okos emberek így egyből tudták, hogy valami nem stimmel. Hatalmas gombóccal a torkomban meséltem el nekik a történteket gondosan ügyelve arra, hogy Baekhyunt és a pecséteket kihagyjam belőle. Az egész történetem egész hihetőre sikerült, ami jelen helyzetben adott még egy hatalmas pofont a lelkiismeretemnek. Szüleim tudomása szerint az egész csak egy kis esti vadászat lett volna, amikor is rajtunk ütöttek és Minseok eközben halt meg. Akármennyire is fájt, nem mondhattam el nekik az igazságot. Még ha csak anya nem is, de apát ismerve egyből Byunékhoz rohanna, egyenesen a biztos halálba. Bár szerettem apát, tudtam, hogy már gyenge és szeretett unokaöccsének halálának híre még jobban meggyengítette. Szüleim lesokkolva ültek a foteljaikban. Gondolataik teljesen elnyelték őket, így jobbnak láttam magukra hagyni őket egy kicsit. Becsukva magam mögött az ajtót, hatalmasat sóhajtottam. Ez nem történhet meg. Nem a mi családunkkal. Unokatestvérem szobája felé vettem az irányt. Mikor benyitottam ő testvére ágyán feküdt, s apróra össze húzódva sírt. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, majd hozzá sétáltam s lefeküdtem mellé az ágyra. Jongdae gondolkodás nélkül szorított magához, én pedig viszonoztam öleléstét.
- Pihenned kell. - simogattam a fejét. - Aludj Jongdae. - húztam végig homloka fölött a kezem, mire ő mély alvásba zuhant.
A nap már magasan járt az égbolton, mikor magára hagytam alvó unokatestvérem, s jó magam is nyugovóra tértem. Álmomban Baekhyun jelent meg, amint épp magához ölel újra és újra. Furcsa volt ezt látni. Izzadsággal a homlokomon ébredtem. Ágyamon felülve, zihálva néztem végig a szobámon. Minden rendben Sooyoung! - nyugtatgattam magam, majd visszatértem a párnáim közé.
Két héttel később, a dolgok kezdtek visszatérni a régi kerékvágásba. Bár a családomra még nagyban nehezedett Minseok elvesztése, mindenki próbálta a legtöbbet nyújtani. Jongin, Jongdae és én, éjt nappallá téve nyomoztunk, hogy a lehető legtöbbet tudjunk meg az Oh családról. Anya és apa újra portyázni kezdtek és bár nem mondták, mindannyian tudtuk, hogy készülnek valamire. Valami baljósra, valami elkerülhetetlenre. Valamire amiért talán az életüket kell adniuk. Megrémített szüleim keménysége. Tudták, hogy valami nem stimmel. A többi vámpír is tudta. Családunk fejei kezdték visszanyerni régi erejüket és ez megerősített minket is. A bátyám, az unokatestvérem és én is egyre erősebbek lettünk. Ha éppen nem a könyvtárban voltunk, akkor edzettünk és portyáztunk. Yixing sok időt töltött nálunk. Embereivel védő varázslatok százait szórták szét a házban, melyek segítettek nem csak a család, de az embereink megóvásában is. Idő közben Chanyeol is egyre jobbá vált, lassan de biztosan kezdett ereje felé kerekedni és egész jóvá vált közelharc terén. Úgy tűnt még pár hét, és mindenre képes lesz amire egy vámpírnak képesnek kell lennie. Baekhyunnal kétszer találkoztam. Egyszer közvetlen Minseok temetése után, mikor is egymás mellett ültünk a megszokott panelház tetején, s egyikünk se szólt. Nem volt erőm beszélni hozzá. Nem akartam vele vitatkozni se harcolni. Azokban a napokban a testem és a lelkem is egyaránt fáradt volt. Úgy éreztem megtörtem, és nem fogom tudni folytatni azt amit elkezdtem. Ám Baekhyun jelenléte, és az hogy eleget tesz az egyezségünknek megerősített. Azon az estén voltam utoljára gyenge. Bár hamar gyógyulok a Moonshik nevű söpredék által okozott heg az arcomon egyszerűen nem akart múlni, pont úgy ahogy a szívemen ejtett seb, melyet unokatestvérem elvesztése okozott. A második találkozásunk Baekhyunnal három napja történt. Szintén a panelház tetején ültük az éj közepén, mikor is arról beszélt, hogy Ohék az elmúlt napokban feltűnően csöndesek. Arca gondterhelt volt, szemei egyre beesettebbnek tűntek, úgy nézett ki, mint aki tényleg nehéz időket él. Voltak pillanatok, mikor már egész megsajnáltam, de emlékeztetnem kellett magam, hogy ez valószínűleg az aurája miatt van, nem dőlhetek be neki. Ezek a találkozások megerősítettek abba, hogy Baekhyun vagy nem rossz ember, vagy piszok jó színész. Bármelyik is volt igaz, örültem, hogy ezekben a nehéz időkben nem indult az embereivel a családomnak. Úgy éreztem, ha ez megtörténne, lehet, nem tudnánk megvédeni magunkat.
A mai nap sem volt másmilyen mint az elmúlt két hét bármelyik napja. Napkelte után felálltam a fotelemből, majd egyenesen a könyvtárba indultam, ahol a bátyám már várt. Újra és újra átnéztük azt a vaskos mappát amiben az eddig összegyűjtött adatok szerepeltek és ezzel el is ment a délelőtt nagy része. Majd miután már nem volt olyan mondat, olyan évszám, olyan név amit ne tudtunk volna már fejből közös megegyezés alapján lementünk edzeni az alagsorba, ahol anyát és apát találtuk. Szüleink verejtékben és egymás vérében úsztak. Úgy néztek ki, mint akik már napok óta csak ezt csinálják. Érkezésünkre abbahagyták egymás kaszabolását, majd ránk pillantottak.
- Van kedvetek csatlakozni? - söpörte ki anyám vér áztatta haját a szeméből.
- Ezer örömmel. - mosolyodtam el, majd erőm kiengedve, meglepetés szerűen csaptam le apámra, aki meglehetősen jól hárította el támadásom.
Hosszú órákat töltöttünk lent egymást tépve, míg nem egyszer csak az ajtó újra nyílt, s Chanyeol lépett be rajta.
- Sooyoung. - zökkentett ki az edzésből. - Valaki keres. - nézett rám baljósan.
- Azonnal megyek. Mond neki, hogy várjon egy kicsit. Addig kísérd a könyvtárba kérlek! - intettem, majd szüleim hátrahagyva Jonginnal a nyomomban indultam az emelet felé, hogy gyorsan megmosakodjak, és magara kapjak valami tiszta ruhát.
(x) Alig negyed óra elteltével a magam sötét pompájával léptem be a könyvtárba ahol azzal találtam magam szembe, akivel a legkevésbé sem akartam. Ő volt az. A fiú aki egy bandával rontott rám azon az éjjelen amikor hosszú idő után először láttam Byun Baekhyunt. Tejföl szőke haja mintha retinámba égett volna azon az estén. Egy csészét a kezében tartva pillantott rám, majd szája szélén egy pimasz mosoly jelent meg.
- Kim Sooyoung! - állt fel. - Örülök a találkozásnak!
- Bárcsak ugyan ezt mondhatnám. - léptem mellé. - Mit akarsz itt Oh Sehun? - néztem rá összehúzott szemekkel. - Ha Byunék küldtek akkor már fordulhatsz is vissza! Nem látunk itt szívesen. - játszottam a szerepem.
- Nem Byunék küldtek. - kortyolt bele csészéjébe. - Magamtól jöttem. - pillantott rám. - Azt hiszed, hogy jó ötlet megbízni Byunékban?
- Mire akarsz ezzel célozni? - húztam fel egyik szemöldököm kérdőn.
- Azt hiszed nem tudom, hogy négy éve halálosan szerelmes vagy Baekhyunba? Hogy a karjaiba hullottál, miután az unokatestvéred meghalt? A hírek mennek drága Sooyoung. - nézett mélyen a szemembe.
- Mit akarsz te tőlem? - csattantam fel.
- Egyet akarunk Sooyoung. - állt fel ő is. - Gondolj csak bele. Mind a ketten elveszítettünk valamit ami fontos volt nekünk. Én a pecséteket, te pedig valakit akinek a hiányán ma sem tudsz túllépni. Valakit akit a rémálmaidban látsz újra és újra. Valakit, akinek az elvesztése kínzóbb volt mint ezer halál. - lépett közelebb hozzám. - Én tudom hol van. Segíthetek megtalálni - súgta a fülembe. -, Nam Yerit.
