(x) = Ajánlott zene az olvasáshoz.
- Mi a fenét keresett itt az az isten verte Byun? - csattant fel a bátyám. - Esküszöm megölöm. Ki fogom csinálni. - háborgott fel-alá járkálva a szobában.
- Jongin nyughass már! - rivalltam rá. - Ha végre befognád a szád akkor többet is megtudhatnánk.
- Igaza van. - helyeselt Yixing, aki mindeddig meglepő nyugalommal figyelte a dolgok alakulását. - Mond Chanyeol, mi történt?
Az egész társaság Chan felé fordult aki még mindig lesokkolva ült a kanapé szélén. Gondolatait összeszedve sóhajtott egy nagyot, majd szóra formálta száját.
- Éppen meditáltam, mikor Sooyoung hirtelen kiviharzott a szobából.
- Miért? - fordult felém bátyám.
- A fene egye meg Jongin, hallgass már el! Előbb azt tudjuk meg mi a franc történt itt fent. - veszítettem el a türelmem. Nem igaz, hogy egy fél percre nem tudja befogni. Nem csak őt idegesíti ez az egész, de ezzel nem segít.
- Szóval miután Soo kirohant nem értettem, hogy hova siet ennyire ezért utána indultam. Alig hogy kiléptem az ajtón ott állt előttem Baekhyun. Ijedtemben felkiáltottam, gondolom hallottátok is. - szégyellte el magát. - Ezután gondolom Baek tudta, hogy nincs sok ideje ezért csak annyit mondott, hogy még megbánom, hogy bemocskoltam a Byun dinasztiát, majd eltűnt.
- Ezek szerint csak fenyegetőzni jött. - állapította meg Yixing. - Éreztem, hogy itt van és azt is, hogy nincsenek ártó szándékai, de nem értettem, hogy mégis mit keres itt. Minden estre felettébb szokatlan, hogy az ifjú Byun így viselkedik.
- De most, hogy már tudjuk, hogy mi történt itt fent, megmagyaráznád, hogy pontosan miért is rohantál ki a szobádból minden előjel nélkül? És ha már itt tartunk akkor mégis mi a francot keresett Chanyeol a te szobádban? - fordult felém bátyám.
- Oké, - sóhajtottam. - akkor kezdem az egyszerűbbel. Chanyeol azért volt nálam épp, mert nem találja a szobáját és megengedtem neki, hogy itt maradjon éjszakára. Azt pedig, hogy miért rohantam ki, kicsit nehezebb megmagyarázni. - néztem felváltva Jonginra és Yixingre. - Hallottam valamit. Valamiféle zajt.
- Zajt? - szaladt fel bátyám szemöldöke. - Miféle zajt?
- Olyan volt, mintha valaki nagyon elfojtottan suttogna. - magyaráztam. - Ti nem hallottátok? - fordulta körbe a szobában.
- Nem. - vágták rá szinte egyszerre mind a hárman.
- Ön sem? - emeltem tekintetem a boszorkánymesterre.
- Megmondanám, ha hallottam volna Sooyoung. - nézett mélyen a szemembe.
- Értem. - bólintottam. - Ezután kinéztem az ablakon és egy furcsa fekete alakot láttam meg a kert végében. Gondoltam utánanézek ekkor rohantam ki a szobából, de mire arra a helyre értem, ahol az alak állt, már nem volt ott semmi.
- Ahjj Sooyoung. - rökönyödött meg a bátyám. - Téged marhára kicseleztek. Azt hittem ennél okosabb vagy.
- Oh, a fenébe is. - vágtam le magam Chanyeol mellé. - Tényleg elegem van Byunékból. - fújtattam.
- Nem csak neked. - járkált fel-alá idegesen Jongin.
- Őő, Sooyoung. - bökött meg Chan. - Baek hagyott itt valamit. Nem nyitottam ki, mert szerintem neked szól. - nyújtott át egy borítékot, amin ez állt: K.S. számára.
Idegesen vettem ki keze közül, majd feltéptem. Belsejéből egy papírlapot húztam ki mire vörös tintával írtak. Olvasni kezdtem.
"Tisztelt Kim Sooyoung kisasszony!
Ezúton is szeretném mély tiszteletem kifejezni Ön és családja részére, ámbár a napokban elkövetett cselekedeteik, mélyen megrengették e tiszteletet.
Levelem írásának oka csupán annyi, hogy nagyon szívesen megejtenék Önnel egy találkozót, feltéve ha Ön hajlandó erre. Úgy gondolom sok mindenről kellene tárgyalnunk.
Amennyiben Önnek kedve támadt eltölteni velem egy kellemes estét, legyen a megszokott találkozó pontunkon holnap (azaz már a mai nap, hisz e levelem minden valószínűséggel éjfél után kapja meg) éjfélkor.
Üdvözlettel: Byun Baekhyun "
- Hihetetlen! - nyújtottam át a levelet bátyámnak.
Feszülten figyeltem, ahogy testvérem végigolvassa, majd átnyújtja Yixingnek, aki hasonló képpen tett. Végezetül Chanyeol olvashatta el a levelet. Miután ő is végzett a levél elemzésével nagyot sóhajtott.
- Engem akar, ez szinte biztos. - hajtotta le a fejét.
- Akkor visszaadunk neki. - vágta rá Jongin.
- Ez nem ilyen egyszerű. - rivalltam rá. - Chanyeol kell nekünk, hogy megfejtsük ezt a rejtélyt. Úgyhogy ő nem megy sehova. Én annál inkább. - álltam fel.
- Hova készülsz? - nézett rám bátyám rosszallóan.
- Haza. - adtam meg a legegyszerűbb választ. - Összeszedek egy csapatot, akik vigyáznak majd rám miközben Baekhyunnal találkozom.
- Biztos, hogy nem. - csattant fel testvérem. - Nem hagyom, hogy oda menj.
- Hé! - kaptam el a kezét, majd mélyen a szemébe néztem. - Nagylány vagyok már. Megoldom. - indultam kifelé.
Még hallottam ahogy utánam sietnek, de már nem értek utol. A kocsiba beülve azonnal hazafelé vettem az irányt, de még mielőtt elhajtottam volna szóltam hozzájuk néhány szót.
- Ha holnap pirkadatra nem érnék vissza, akkor szóljatok apának. Addig egy szót se senkinek. Chanyeol vigyázz a pecsétre. Jongin te Chanyeolra. Yixing ön pedig kérem nagyon vigyázzon mind a kettőjükre. - pillantottam rájuk kérlelően.
- Úgy lesz. - bólintott a boszorkánymester, nekem pedig több se kellett, tövig nyomtam a gázt és elindultam hazafelé.
Egy óra múlva már a kastély elé kanyarodtam be. Kipattantam a kocsiból, majd gepárdot megszégyenítő gyorsasággal száguldottam fel unokatestvéreim szobájába. Jongdae és Minseok az ágyaikon ültek és láthatóan éppen beszélgettek, mikor berontottam hozzájuk.
- Sooyoung! - pattant fel Jongdae. - Hát te?
- Srácok! - pillantottam, hogy az egyikre, hol a másikra. - Nagy baj van.
És akkor mesélni kezdtem. Unokatestvéreim feszülten hallgatták végig mondókámat. Elmeséltem nekik mindent amit megtudtam és mindent ami még kérdőjelként motoszkál bennem, illetve azt is hogy mik a terveim.
- Szóval az a helyzet. - bólintott Jongdae mikor befejeztem. - Veled tartunk ma éjjel. Visszük a csapatokat is. Biztos vagyok benne, hogy ez egy csapda.
- Nem kérhetlek erre titeket. - forgattam a fejem rosszallóan. - Mi van ha valami rosszul sül el?
- Nem kérsz minket semmire, magunktól megyünk. - szólt Minseok. - És semmi sem fog rosszul elsülni. Azért megyünk, hogy ne történjen semmi rossz.
- Hát jó. - sóhajtottam. - Szedjetek össze minél nagyobb csapatot és pihenjetek. Nem hiszem, hogy Baekhyun csak egy átlagos beszélgetést tervez.
A nap további részében a házra baljós csend telepedett. Az időjárás is borongósra váltott, a levegő nem mozdult. Tipikus vihar előtti csend. Este felé már a feszültség a tető fokára hágott. Jongdae és Minseok idegesen járkáltak fel alá és a hozzájuk tartozó emberek ellepték a házat.
Az óra este tizenegyet ütött mikor a két fiú és csapataik kiegészülve az enyémmel megindultak a megszokott emeletes ház felé.
Ahogy szeltük az utcákat egyre többen morzsolódtak le tőlünk, és foglalták el a helyüket egy-egy ház tetején vagy civilt játszva sétálgatni kezdtek az utcán. Olyanok is voltak, kik szimplán csak leültek a járda mellett találhatok padokra vagy nemes egyszerűséggel beálltak a buszmegállóba.
Mikor a tízemeletes mellé értünk, már csak hárman maradtunk. Jongdae, Minseok és én.
- Vigyázzatok magatokra. - öleltem magamhoz mind a kettőjüket úgy, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy megtehetem.
Hogy miért? Mert féltem. Féltem attól mit tervez Baekhyun. De nem magam féltettem. Sokkal inkább őket. Ők és Jongin jelentették nekem a családot. Igaz, ott volt az apám és az anyám, de ők soha nem álltak hozzám olyan közel mint a fiúk. Elveszíteni bármelyiküket is szörnyűbb lenne a halálnál.
- Velünk minden rendben lesz. - ölelt vissza Jongdae. - Inkább te vigyázz! - fogta két keze közé az arcom, majd megcsókolta a homlokom.
- Engem sose félts. - mosolyodtam el. - Csalánba nem üt a ménkű.
Ezzel a mondattal pedig elhagytam a két fiút és beléptem a panel lépcsőházába. Nyugodt léptekkel sétáltam fel a lépcsőkön, majd pont mikor a távoli torony óra éjfélt ütött kinyitottam a tetőre vezető ajtót.
Tekintetemmel azonnal megpillantottam Baekhyunt aki hosszú fekete köpenyében állt a tető peremén.
- Épp időben Sooyoung. - fordult felém, széles mosollyal az arcán.
- Egy Kim soha nem késik. - léptem felé magabiztosan.
- Ó ezzel tisztában vagyok. - kerültünk egymáshoz egyre közelebb.
Ahogy egyre közeledett úgy láttam egyre jobban éles vonásait, mogyoróbarna haját és még a sötétben is csillogó szemét. A szívem hevesen kezdett el dobogni, s fogalmam sem volt mi a fene ütött belém. Kim Sooyoung! Szedd össze magad! - dorgáltam magam fejben.
- Reméltem, hogy eljön Kim kisasszony. - fogta meg a kezem majd pehelykönnyű csókot intett kézfejemre.
- Ki nem hagytam volna. - mondtam fapofával. - De hagyjuk a formaságot. Inkább azt mondd mit akarsz tőlem. - csaptam bele a dolgok közepébe.
- Te aztán nem köntörfalazol. Megmondod amit akarsz igaz? - húzta pimasz mosolyra a száját.
- Igyekszem. - bólintottam határozottan.
- Tudod mindig meglep, hogy Kimék, hogyan hozhattak össze egy ilyen gyönyörű, intelligens és erős nőt mint te vagy. - nézett mélyen a szemembe.
- Mit akarsz ezzel elérni? - fontam össze a karjaim magam előtt. - Miért nem nyögöd már ki, hogy miért rángattál ide?
- És rontsam el ezt a szép estét? - nézett körbe. - Hát nem érzed Sooyoung? A közelgő vihar illatát? Azt ahogy a szél belekap a hajadba? Nem látod a város fényeit? Hunyd be a szemed és érezz! Nem tesz rosszat.
- Inkább halok meg minthogy a jelenlétedben becsukjam a szemem. - hadakoztam.
- Te tudod. - sóhajtott nagyot, majd lehunyta szemeit.
Megbízott bennem. Tudta, hogy bár megtehetném, mégse fogom bántani. Hogy miért? Többet ért nekem annál.
- Olyan csendes minden. - rázta meg a fejét. - Valami nem stimmel. - nézett rám.
- Hát, tekintve, hogy egy Kim és egy Byun épp szellőkről társalog, nem hiszem, hogy bármi is olyan meglepő lenne. - nevettem el magam a helyzet abszurditásán.
- Nem arról beszélek. - intett le. - Te nem érzed?
Hirtelen engem is elkapott egy érzés. Valami fájó. Ismertem ezt az érzést. Halál volt a levegőben.
(x)Abban a pillanatban éktelen ordításra kaptuk fel a fejünket, így mind a ketten a peremhez siettünk és az alattunk elterülő sötét utcát néztük. Vámpírok hatalmas csapatai tépték egymást, s valahol a tömegben kiszúrtam az unokatestvéreim is. Annyi vámpír gyűlt össze az utcán amennyit még életemben nem láttam. Vér fröcsögött minden fele és amerre csak láttunk hullákat és egymást tépő teremtményeket láttunk.
- Mit műveltél? - üvöltöttem az arcába.
- Én mit műveltem? Tudtommal a te rokonaid gyilkolnak épp egy másik bandát. - tette fel védekezően a kezét.
- Nem a te embereid? - húztam össze a szemem apróra.
- Már, hogy lennének az enyémek? Ezek meg vannak jelölve. - mutatott le.
Igaza volt. A másik, ismeretlen csapat tagjai mind-mind viseltek a nyakukon egy jelet ami vörösen izzott. A megjelölt vámpírokat csak szimplán az "átkozottaknak" hívjuk. Ezek olyan vámpírok, akik kitaszítva élnek közülünk mert valami olyan bűnt követtek el, ami miatt végleges kitaszításra ítélték őket. Byunéknak nincsenek ilyen embereik. Arany vérvonal nem keveredik korcsokkal.
- Igazad volt. Valami tényleg nincs rendben. - mondtam, majd levetettem magam az épületről.
Láttam ahogy példámat követve ő is leugrik majd mind a ketten teljes erőnk teljében értünk földet.
A csata egy pillanatra megtorpant és mindenki minket pásztázott, majd folytatták, mintha a mi jelenlétünk már nem is számítana. Csak kettővel több akit meg kell ölni.
Baekhyun a bal oldalt én pedig a jobb oldalt céloztam meg és akit csak értem megöltem. Téptem ki szíveket, szakítottam le fejeket. Kezemről és ruhámról patakokban folyt a vér. Az átkozottak pedig mintha nem fogytak volna. Egyre csak jöttek és jöttek.
- Menj amíg lehet. Nem akarom, hogy ránk kenjék ha véletlen kimúlsz. - kiáltottam Baekhyunnak miközben épp letéptem egy kart.
- Nem fog megtörténni. - kiáltott vissza. - Nincs akkora szerencséd, hogy meghaljak.
Hirtelen három felől indult meg felém jó néhány nagydarab átkozott. Teljesen legyűrtek. Karmaik a bőrömbe vájódtak, mitől fájóan ordítottam fel. Egy pillanatig úgy érzetem, hogy nem bírom tovább, itt a vége az életemnek, azonban valaki néhány csapással elintézte őket.
Hálásan pillantottam a felém nyúló véres kézre, mikor meglepetten tapasztaltam, hogy Baek az. Kezét félre csaptam, s a segítsége nélkül tápászkodtam fel. Ő csupán csak rántott egyet a vállán, majd tovább pusztította az átkozottakat.
(x) A harc hosszú óráknak tűnő percekig tartott, majd mikor már azt hittük soha nem lesz vége, kitéptem az utolsónak is a szívét. A kezemben tartott testrészt elhajítva aggódóan pillantottam körbe.
- Jongdae! - kiáltottam. - Minseok!
A sok hulla között átlépkedve kerestem az unokatestvéreim folyamatosan a nevüket ismételgetve. Hirtelen a mögöttem álló Baekhyunra pillantottam akit láthatóan nem rendített meg a tény, hogy nem találom a rokonaim. Miért is érdekelné?
- Te meg mi a fenét álldogálsz ott? Segíts! - rivalltam rá. - Jongdae! Minseok!
- Itt vagyunk! - léptek ki az egyik mellékutcából tőlem tíz méterre.
- Oh hála égnek! - indultam meg feléjük.
Mielőtt oda érhettem volna, egy árny lépett ki mögülük, s a következő amit láttam, hogy keze átdöfi Minseok mellkasát s láttatni engedi a kezében még dobogó szívet. Unokatestvérem elkerekedett szemmel nézett előbb rám, majd testvérére végül élettelenül rogyott össze. Jongdae azonnal megragadta az ismeretlen karját, ám túl késő volt az alak már szorította az ő nyakát azzal a kezével amiben egy fél pillanattal előbb még Minseok szíve dobogott.
Elmémet elsötétítette a vérszomj és olyan erővel indultam meg az alak felé mint még soha. Hatalmas erővel csapódtam neki, s a karmaim belé engedve marcangolni kezdtem ügyelve, hogy a feje épségben maradjon. Tudom kell ki ez a rohadék! A férfi számított rám, így erősen hadakozott okozva ezzel jó néhány mélyebb sebet, mit szinte meg sem éreztem. Öltem. Hagytam, hogy a vad énem kijöjjön belőlem és minden utálatom belesűrítettem mozdulataimba. Ahol értem téptem, mígnem ezernyi kis húscafatra hullott szét gyarló teste.
Erőtlenül rogytam a földre. Teljesen üresen pillantottam az előttem heverő hullára, a levegőért kapkodó Jongdaera, s a felém közelítő Baekhyunra. Az idő mintha csak lelassult volna, úgy láttam a földre hulló első esőcseppeket, melyek elkezdték lemosni rólunk a vért. Minseokra pillantottam, kinek mellkasán egy hatalmas lyuk tátongott. Hirtelen az elmém emlékekkel kezdett bombázni. A kiskorunk, mikor önfeledten játszottunk a kertjükben. A nap, mikor teljesen megtört a szülei halála után. Az avatásom ahol hol nevettünk, hol sírtunk. A rengeteg közös portya amik alkalmával annyi mindent tanultam tőle. Megtörten ültem a unokatestvérem teste felett. Hirtelen az egész életem céltalannak tűnt. Az egyik pillanatban még mosolygunk és erősek vagyunk, a másikban meg már csak annyit látunk hogy a testünk a földre hullik.
Baekhyun jelent meg előttem, mozdulatait lassított felvételként láttam. Leguggolt elém, arcom a kezei közé fogta. Mélyen a szemeimbe nézett és beszélni kezdett hozzám. Nem hallottam mit mond. Hangját elnyomták a gondolataim. Mikor látta, hogy feleslegesen beszél hozzám, átkarolta a nyakam és szorosan húzott magához. Nem tudom miért, de ha csak egy pillanatra is, de biztonságban éreztem magam. Szorosan fogtam kezeim közé a kabátját és utat engedtem a könnyeimnek. Sírtam ahogy csak tudtam a legnagyobb ellenségem vállán.
Tudtam, hogy a megmaradt embereink és Jongdae is kérdőn figyelnek bennünket, de nem érdekelt. Valami azt súgta, hogy megbízhatok Baekhyunban. Itt volt velem. Éreztem a testének melegét. Megölhetett volna. Nem csak engem hanem Jongdaet és az embereinket. Megtehette volna, de mégsem tette. Úgy éreztem egész végig a rossz irányba kutakodtunk.
Felemeltem fejem a válláról, s eltávolodtam tőle, hogy szemébe nézhessek.
- Bízhatok benned? - küzdöttem könnyeimmel.
Baekhyun ujjaival óvatosan letörölte arcomról a könnyeim, majd az arcom ismét két keze közé fogta.
- Bízhatsz.
