Félve pillantottam a velem szemben ülő férfi felé. Szeméből semmit nem tudtam kiolvasni, így kezdett aggasztani, látszólagos nemtörődömsége.
- Már értem, hogy miért választott téged ez a szoba és miért mutatta a tükör neked azt, amit mutatott. - gondolkodott el. - Tudod Sooyoung, nem mi választjuk a sorsunkat. - nézett mélyen a szemembe. - Minden okkal történik, s ezáltal válunk erősebbé. A te sorsod az, hogy elveszíts valakit aki fontos számodra, hogy ezáltal érj el egy új, magasabb szintet. A tükör azért mutatta neked az ember alakot, mert, úgy gondolod, ha ember volnál, nem veszítetted volna őt el. De tudnod kell Sooyoung, hogy az élet kegyetlen, és ha nem pont akkor, de máskor, másvalakit, veszítettél volna el aki legalább ilyen fontos számodra. Az elvesztés az életünk része, de nem mindenki tud ilyen teherrel élni. Ezek a teremtmények vagy feladják és elhagyják ezt az életet, vagy elfajzanak és ámokfutásba kezdenek. - kulcsolta össze ujjait térdén. - De tudod én mit látok? Egy nőt, aki minden idők legerősebb vadásza és vezetője lesz ezáltal. Csak át kell jutnod a nehézségeken, amit a sors eléd helyez. - mosolyodott el. - Semmi nem lehetetlen Kim Sooyoung. A bátyád is tudta ezt jó pár évvel ezelőtt. Tudta, hogy minden idők legerősebb vámpírja leszel, ezért keresett fel. Azt kérte tegyek meg minden tőlem telhetőt, hogy segítselek az utadon, cserébe felajánlotta, hogy megszerez nekem valamit, amit nagyon nehéz volt megkaparintani akkoriban. - mondta.
- Mi volt az? Mármint amit a bátyámnak meg kellett szereznie? - értetlenkedtem.
- Egy pecsét. - mondta röviden. - Az amelyiket most Chanyeolnak készülünk adni.
- Akkor hát ezért lettem ilyen sikeres? - kérdőjeleztem meg hirtelen mindent ami én vagyok. - Végig ön segített?
- Szó sincs ilyesmiről. - mosolyodott el. - Nem volt szükséged a segítségemre.
- Ezt hogy érti? - lepődtem meg.
- Az az igazság, hogy alábecsültünk téged. - sóhajtott. - Sokkal több erő lakozik benned, mely helyenként meghaladja a bátyádét, apádét vagy akár az enyémet is. Ezért is volt lehetséges hogy mindent elérj az én segítségem nélkül is. Mindig mikor nehézség elé kerültél, mielőtt felajánlottam volna a segítségem már rég megoldottad az adott problémát. Olyan képességekre tettél szert, amikről te magad sem tudsz még, de tudom, hogy hamarosan mindent fel fogsz fedezni, de nem én leszek aki segít majd neked ebben. - mosolygott titokzatosan.
- Akkor mégis ki? - döbbentem le. - Jongin?
- Nem. - rázott aprót fején. - Valaki olyas valaki akire nem is számítanál. - állt fel. - Egy fél óra és vacsorázunk. - hagyta el a szobát, engem pedig kérdések között hagyott.
Hatalmas kérdőjelekkel a fejem felett ültem a kanapén, s a kezeim bámultam. Ki lehet az az ember akiről Yixing beszélt? Aki segít majd felfedni a képességeim. Egyáltalán, milyen képességekről van itt szó? Megráztam a fejem. Majd elválik.
Bámulásomból Chanyeol ébresztett fel, mikor benyitott a szobába.
- Minden oké? - pillantottam rá, mikor megláttam zavarodott arcát.
- Őő. Azon kívül, hogy nem találom a saját szobám, minden rendben. - túrt bele hajába.
- Mi az hogy nem találod a szobád? - nevettem fel.
- Ahj a francba is, pont olyan szoba választott engem, ami mindig másik helyen van. - sóhajtott. - Kijöttem mert valaki kopogott az ajtón, de mire kimentem már nem volt ott senki. Aztán mikor mentem volna vissza, már nem volt mögöttem semmi. - mondta fáradtan. - Fél órája keresem, de nincs meg.
- Hát, ez pech. - nevettem tovább.
- Nekem ne mond. - mosolyodott el ő is. - Komolyan Sooyoung. Nem maradhatnék itt? Elegem van már, hogy nem találom a szobám.
- Nem hiszem, hogy Jongin díjazná. - gondolkodtam el. - Legyen. - néztem rá játékos mosollyal. - De a kanapén alszol. - jelentettem ki.
- Nekem már bárhol jó, addig amíg ez a szoba egy helyben marad. - nevette el magát.
- Hát ezt nem tudom garantálni. - húztam kicsit.
- Remek. - forgatta meg a szemét, majd odasétált hozzám, s leült velem szembe a fotelba, pont oda ahol néhány perccel ezelőtt még Yixing foglalt helyet. - Mi lesz ezután velem? - fordította komolyra a szót.
- Mire gondolsz? - néztem rá kérdőn.
- Itt vagyunk, várjuk, hogy a pecsét kész legyen, miközben Byunék embere bármikor felbukkanhat. Nem mellesleg marhára nem fog nekik tetszeni, hogy veletek vagyok. - sóhajtott. - Ezért érdekel, hogy mi a tervetek velem ezután.
- Hát, sokat segítene, ha elmondanád, mi is a helyzet ezekkel a pecsétekkel, minek kellenek ezek Byunéknak, és hogy egyáltalán mi volt az ami miatt el kellett jönnöd onnan? Ez alapján döntöm el, mit kezdek veled. - mondtam komolyan.
- De jó. - szólt kedvtelenül. - Gondolom kinyírtok, ha megkapjátok az infókat, de mindegy is, nekem úgy is harangoztak. - mondta lemondóan.
- Jajj, Chanyeol, ez nem így megy. - próbáltam jobb kedvre deríteni.
- De Sooyoung. Ha Byunék elkapnak, akkor pont mindegy lesz, hogy mit mondtam el vagy mit nem, ígyis-úgyis kinyírnak.
- Akkor itt az ideje elkezdeni beszélni Chanyeol. Minél többet tudok Byunék szándékáról, annál valószínűbb, hogy segíteni tudok neked. - bíztattam.
- Hát jó. - sóhajtott, majd beszélni kezdett. - Hallottál már az Öt Pecsét legendájáról?
- Az meg mi? - értetlenkedtem, mára már sokadszorra.
- Úgy tartották, hogy réges-régen volt öt, nagy ranggal rendelkező család, úgy is mondhatjuk, hogy az öt leghatalmasabb vámpír család. Mindegyik családnak volt egy-egy pecsétje, melyek varázserővel bírtak. Ezek a pecsétek az akkori legfőbb boszorkánymestertől származtak, ki ajándékba adta őket. Erejükkel meg lehetett akadályozni az elfajzott vámpírokat és vissza lehetett fordítani a korcsosodást. Ám egy nap az öt nagy rájött, hogyha minden pecsét erejét egyesítik akkor megidézhetnek vele valamit ami minden teremtmény rémálma lehet. Az egyikük még aznap éjjel végzett a többivel, s ellopta a pecséteket, de mielőtt egyesíthette volna azokat, a boszorkánymester rátalált, kivégezte, majd a pecsétek erejét elvette. Az idők során ezek a pecsétek az ő leszármazottai között öröklődtek, apáról fiúra. Úgy tartják, hogy ha a pecséteket ismét aktiválják és egyesítik akkor a gazdájuk hatalmas erőre tesz szert, s ezzel együtt gazdája lesz a pecsétekben lakó szörnyetegnek is.
- Ezért kell hát Byunéknak a pecsét? - rökönyödtem meg a legendáról hallva.
- Valószínűleg. - bólintott Chanyeol. - Ez lett volna az utolsó begyűjtendő pecsét, de Baekhyun apja kikelt magából.
- Ezt hogy érted? - vontam kérdőre szemöldököm.
- Nem értette, miért akar a fia egy démont szabadítani a világra, mikor így is van elég probléma amivel meg kell küzdeni, és a háta közepére nem kíván egy középkori szörnyeteget. Azt mondta, hogy ő maga fogja elvenni az életét, ha csak egy pillanatra is egyesíteni akarja a pecséteket. Baekhyun természetesen az egészet letagadta és azt mondta hogy köze sincs az egészhez, majd nekem ugrott, mondván, hogy magamnak akarom a pecséteket, hogy ellene fordítsam, de mikor lebuktam rá kentem az egészet. Azt mondta tűnjek a házából, és vigyem a pecsétjeim ahova akarom, és kezdjek velük amit akarok. - háborodott fel. - Amit már csak ezért sem értek, mert ő maga adta nekem utasításba, hogy szedjem neki össze a pecséteket.
- Akkor azt mondod, hogy Baekhyun megkért hogy szedd össze neki a pecséteket, de mikor az apja rájött, hogy mit művelsz, leszidta a fiát, aki úgy tett mintha mit sem tudna az egészről? - raktam össze fejben az eseményeket.
- Pontosan. - bólogatott hevesen. - Látnod kellett volna Baek arckifejezését. Olyan volt, mintha tényleg fogalma sem lenne az egészről. Ráadásul mikor megkérdeztem, hogy hol vannak a pecsétek, hogy elvihessem őket, akkor azt válaszolta, hogy nála semmi ilyesmi nincs, pedig én mindet odaadtam neki. A legjobb barátom volt érted? A legjobb. - szomorodott el.
- Akkor ezzel most azt mondod, hogy négy pecsét csak úgy eltűnt? Hogy fogalmad sincs hol lehetnek? - keltem ki magamból, mellyel nem segítettem a rosszkedvén.
- De csak Baekhyunnál kell hogy legyenek. - erősködött.
- Honnan veszed? Talán a kezébe nyomtad őket? - szórtak szikrát szemeim. - Akármennyire is fáj bevallanom, de nagyon úgy tűnik hogy Byun Baekhyun életében először igazat mond és tényleg fogalma sincs semmiről.
- De hát ő maga írt nekem levelet arról, hogy kit keressek, hol keressem és a megszerzett pecsétet hova tegyem. - értetlenkedett ezúttal ő.
- Miért levélben?
- Nem tudom. - vakarta meg halántékát. - Élőben soha nem esett róla szó.
- Én ezt nem értem. - adtam fel. - Mi a fene folyik abban a házban? - sóhajtottam.
- Ez egy nagyon jó kérdés. - helyeselt Chanyeol. - Már én sem tudom.
- Nem számít. - szóltam fáradtan. - Amíg nálunk van az ötödik addig bárkinél is van a többi négy, nem igen tud velük mit kezdeni. - nyugtatgattam mind a kettőnket.
- Igazad van. - helyeselt ismét.
Egy ideig csendben meredünk magunk elé, gondolatainkba meredve, míg végül én törtem meg a csendet.
- Köszönöm, hogy elmondtad. - mosolyodtam el.
- Igazából muszáj voltam. - vonogatta a vállát. - Ha nem mondom el magamtól, akkor kiszeditek belőlem erőszakkal.
- Dehogy. - rökönyödtem meg. - Na jó. Talán a bátyám igen. - gondolkodtam el. - De akárhogy is, elmondtad magadtól és ezzel marha sokat segítettél. Már csak egy dolog nem hagy nyugodni.
- Szabad tudnom mi az? - kérdezte.
- Miért csak újholdkor jöhetsz a pecsétért? Mi van akkor?
- Akkor van a boszorkányoknak a legtöbb erejük. Ilyenkor képesek csak aktiválni a pecséteket.
- Értem. - bólogattam hevesen. - És mivel fizetsz értük?
- Magam sem tudom. Az újhold reggelén mindig hevert egy boríték az asztalomon, amit el kellett juttatnom cserébe a pecsétért. Fogalmam sincs mi van benne.
- A francba. - túrta idegesen a hajamba. - Belehaltál volna ha egyszer kicsit kíváncsibb vagy mint kéne? - rivalltam rá.
- Az életembe került volna ha megteszem. Bocs, hogy többet ér az életem mint a kíváncsiságom. - sértődött meg.
- Jó, értem. Ne haragudj. - kértem bocsánatot.
- Semmi gond. Byunéknál már megszoktam, hogy csak úgy rám rivallnak, a tied az övékhez képest semmi. - nevetett fel kínosan.
Beszélgetésünket ismét csend szakította meg. Nem tudtam mit mondhatnék és szerintem ő sem. Hirtelen, finom illatok csapták meg az orrunkat, mely jelezte, hogy a vacsora valószínűleg tálalva. Chanyeollal egymásra néztünk, s hirtelen szavak nélkül egyet értettünk abban, hogy ideje vacsorázni.
Együtt érkeztünk le a hatalmas étkezőbe, minek hosszú fa asztalán tömérdek finomság foglalt helyet. Voltak kifejezetten vámpír ételek vérből, hagyományos boszorkány ételek, de akadtak emberek ízléséhez igazított fogások is. Bátyám széles mosollyal pillantott Chanyeolra, mikor meglátta.
- Na meglett a szobád futárkám? - nevette el magát.
- Nagyon vicces. - vágódott le Chan az egyik székre.
Én is helyet foglaltam, majd szépen lassan a házban élő boszorkányok is mind elfoglalták helyüket. Legkésőbb Yixing érkezett meg. Belépőjét számomra idegen érzés kísérte. Egyszerre volt megnyugtató és dühítő. A boszorkányok egytől egyig fejet hajtottak előtte, s mi is jobban láttuk, ha lehajtjuk a fejünket. A boszorkánymester az asztalfőn foglalt helyet, majd keze közé fogott egy arany színű boros poharat s megemelte azt.
- Igyunk ma este vámpír barátaimra és arra, hogy bármi is legyen a céljuk elérjék azt! Jó étvágyat! - mosolygott sejtelmesen majd beleivott poharába.
Az asztaltársaság követte példáját, majd nekiláttunk a vacsorának. A vérből készült ételeket egytől egyik megkóstoltuk s mosolyogva jeleztük egymásnak, hogy ehhez bizony hozzá tudnánk szokni. A vacsora kellemesen telt, majd miután már úgy éreztem egy falat sem fér belém, megköszöntem a vacsorát s Chanyeollal a nyomomban elindultam fölfelé a szobámba.
Ott aztán még egy óra hosszát beszélgettünk, csak úgy össze-vissza minden féléről, majd nyugovóra tértünk, pont úgy mintha emberek volnánk annyi különbséggel, hogy mi inkább meditálunk mint alszunk. Arra nincs szükségünk. Legalábbis úgy terveztem, hogy meditálok.
Az óra éjfélt ütött, mikor furcsa zajra lettem figyelmes. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet és arról sem hogy honnan jön. Chanyeol felé pillantottam akit láthatóan nem zökkentett ki a zaj. Egy ideig még hallgattam az ágyamon feküdve, majd nem bírtam tovább, elindultam, hogy utána járjak mi lehet ez a zaj. Utam először az ablakhoz vezetett, melyet kinyitva tökéletesen rá lehetett látni a ház udvarára, ahol Yixing és még néhány boszorkány a pecsét aktiválásán ügyködtek a hold fényében. Ám a zaj nem tőlük jött. Tekintetem tovább vezettem az udvaron, majd szemem megakadt egy furcsa, fekete alakon az udvar legtávolabbi végében. Hosszú percekig nézhettem már mikor rájöttem, hogy a zaj tőle származik és voltaképpen ez a zajnak vélt hang valami féle elfojtott suttogás.
Gondolkodás nélkül rohantam a táskámhoz és kikaptam belőle egy köpenyt majd magamra terítettem, kapucni részét a fejemre húztam. Még egy utolsó pillantást vetettem a meditáló Chanyeolra, ki egész idő alatt mit sem érzékelt a suttogásból. Mintha ő nem hallaná. Ezzel a gondolattal hagytam el a szobát, majd szélsebesen szeltem lefelé a lépcsőket.
Az udvarra érve azonnal megcsapott az éjjeli szellő, mely nyugtalanítóan hatott rám. Volt benne valami. Valami ami nem tetszett. Valami baljós. Óvatos léptekkel suhantam el a boszorkányok mellett, de szinte biztos voltam benne hogy Yixing megérzi a jelenlétem. Meglepetésemre a boszorkánymester nem zökkent ki a rituáléból így nyugodtan folytathattam utam a kert végébe.
Mikor azonban utam és az udvar végére értem meghökkenve tapasztaltam, hogy az alak eltűnt, azonban a suttogást még mindig hallottam. Hirtelen egy éktelen üvöltés törte meg az éj csendjét, mely az én szobám nyitott ablaka felől érkezett.
- Chanyeol! - kiáltottam fel és már rohantam is vissza a szobámba.
Velem egy időben Yixing is megindult a szoba felé, ahova felére először a bátyámat majd Chanyeolt pillantottam meg. Jongin elképedve nézte a maga elé mereven bámuló fiút, aki mintha csak valami sokkba került volna nem mozdult.
Sietős mozdulattal toltam arrébb bátyámat, majd a kanapén ülő Chanyeol elé térdeltem, arcát a kezeim közé fogtam.
- Chanyeol! Minden rendben? Mi van veled? Mi történt? - hadartam a kérdéseket. - Válaszolj kérlek! Mi történt Chanyeol?
- Itt volt. - nyögte ki hosszú hallgatás után.
- Ki volt itt Chanyeol? Kit láttál? - kérdezősködtem tovább.
- Őt. - ejtette ki fájdalmasan a száján. - Baekhyunt.
