Ahogy beléptünk a kastélyba egyből megéreztem a boszorkánymester erejét, pedig még csak nem is láttam sehol. Éreztem, ahogy jelenléte átjárja az egész testem, megtölti az ereimet, minden szívdobbanásomat. Jongin és Chanyeol is érezték. Láttam a szemükben, hallottam minden lélegzetvételükben. Hirtelen a hatalmas márvány lépcsősor tetején megjelent Ő. A boszorkánymester. Aurája csak úgy ragyogott, ahogy fehér ruháiban lefelé lépkedett a lépcsőkön. Tekintélyt parancsoló tekintete, beleivódott az agyamba, s meghajlásra késztetett előtte. Aggódó tekintettel pillantottam bátyámra, aki csak biztatás képpen bólintott egyet felém. A férfi egyre közelebb ért hozzánk, nekem pedig egyre hevesebben kezdett dobogni a szívem, úgy, mintha csak ki akart volna esni a helyéről. Hirtelen Chanyeol érintését éreztem meg magamon, ahogy a karomba kapaszkodva menedéket keres a hátam mögött. Egy pillanatra rá pillantottam, de mire ismét előre néztem, a boszorkánymester már előttem állt, s kérdő tekintettel vizslatott.
- Mit keresnek az éjszaka teremtményei az én házamban? Milyen bűnös szándék hajtott titeket ide? - mért minket végig, majd mikor meglátta bátyám, arcán egy hatalmas mosoly terült szét. - Üdvözöllek újra itt Kai! Örülök, hogy látlak! - nyújtotta felé a kezét, mit testvérem egyből elfogadott, s egy baráti kézfogással üdvözölték egymást.
- Én is örülök Lay. - mosolyodott el Jongin is. - Szeretném neked bemutatni a húgomat, Sooyoungot, és egy barátunkat Park Chanyeolt. - mutatott felénk.
- Légy üdvözölve a fény otthonában Sooyoung. - fogta meg a kezem, majd egy csókot nyomott a kézfejemre, mire az egész arcom vörösség lepte el.
Lay mit sem törődve reakciómmal Chanyeolhoz fordult, ki ereje híján megszeppenve bújt mögém.
- Egy nappal hamarabb érkeztél, mint gondoltuk. A pecsét még nem áll készen. - nézett jelentőség teljesen Chan szemébe.
- Pont ezért jöttünk Lay. - szólalt fel bátyám. - A segítségedre van szükségünk.
A boszorkánymester és a testvérem mély pillantásokat váltottak, majd Lay bólintott, s felénk fordult.
- Gyertek velem, megmutatom a szobáitokat. - intett, miközben elindult a lépcsőn felfelé.
- Ő meg honnan tudta, hogy itt maradunk éjszakára? - tettem fel magamban a kérdést.
- Előttem nincsenek titkok Sooyoung. - hallottam meg Yixing hangját a fejemben.
Egy pillanatra elkapott a rémület, de aztán eszembe jutottak a könyvek és internetes cikkek a boszorkányok képességeivel kapcsolatban. Hát persze, a boszorkánymesterek mindent hallanak és látnak, legyen szó bármiről.
Megszeppenve követtem a kisebb csapatot egészen az emeletig, ahogy egy hosszú folyosó tárult elénk rengeteg ajtóval.
- Válasszatok magatoknak szobát. Ezen a folyosón senki nem lakik, úgyhogy bármelyik szoba lehet a tietek. - mosolygott ránk kedvesen.
- Köszönjük Lay. - fordult felé a bátyám.
- Semmiség. - intett Yixing. - Vacsoránál találkozunk. - nézett végig rajtunk, majd mint ha ott sem lett volna, kámforrá vált.
Végignézve a folyosón egyből megakadt a szemem az egyik fehér, arany keretes ajtón. Semmiben nem különbözött, mint a többi, mégis úgy éreztem, hogy kell ott lennie valaminek, ami ennyire vonz engem. Lassú léptekkel közelítettem meg az ajtót, melyen arany számokkal díszelgett a hetvenhetes szám. Óvatosan megfogtam a csillogó kilincset, melynek tapintása semmiben nem hasonlított a fényes anyagéhoz, sokkal inkább volt olyan, mintha selymet tartanék a kezemben. Csodálkozva nyomtam le, majd szélesre tártam az ajtót magam előtt.
Az odabentről kiáramló fény egy pillanatra elvakított, így kénytelen voltam jó néhányat pislogni, mire szemem megszokta a rikító fényességet. Ámulva léptem be a szobába melynek falai, padlózata és bútorai is mind-mind fehérek voltak. Ahogy ott álltam a magam sötétségében, hirtelen úgy éreztem magam mintha vámpír lelkem valami gúsba kötné. Nem éreztem többé azt aki vagyok. Olyan érzés volt, mintha a bennem lakozó sötétség megtisztulna, majd elhagyna. Olyan volt, mintha már nem is lennék vámpír, szimplán egy egyszerű ember. Elképedve néztem a velem szemben lévő hatalmas tükörbe, ahol bár felismertem magam, mégsem hittem el, hogy valóban saját valómat látom. Bőre sokkal sötétebb volt mint az enyém, haja egészen világos barna, vállig érő hosszúságú. Iskolai egyenruhát viselt, s tekintete melegséget árasztott magából. Nem bírtam levenni a szemeimet róla. Egyszerűen túl szép volt, hogy igaz legyen. Megbabonázott a gondolat, hogy ez lehetnék én, ha nem lennék vámpír.
Hirtelen egy hang billentett ki bámulásomból.
- Mond mit látsz? - tette vállamra a kezét Lay, majd ő is a tükröt kezdte pásztázni.
Meglepődve tapasztaltam, hogy az ő kinézete nem változott meg, az enyém pedig továbbra is azt az iskolás lányt ábrázolta.
- Látom... - csuklott el a hangom. - Magamat. - néztem farkasszemet a tükörben lévő valómmal. - Emberként. - mondtam ki alig hallhatóan.
- Ebben a kastélyban, nem te választod a szobát, hanem a szoba téged. - kezdte a boszorkánymester. - Oka van annak, hogy pont ez a szoba választott téged. Biztos vagyok benne, hogy van valami, amire egészen régóta vágsz, és ezt a vágyat a tükör közvetíti feléd. Igazam van? - fordított magával szemben.
- Igaza van uram. - hajtottam le a fejem. - Van valami, ami bár soha nem lehet az enyém, mégis vágyom rá.
- Mond el nekem, mi a szíved vágya! - vezetett oda az egyik sarokban álló kanapéhoz, majd leültetett, ő pedig helyet foglalt a velem szemben lévő fotelben. - Előttem nem kell, hogy titkaid legyenek. - mosolyodott el halványan.
- Honnan tudhatnám, hogy megbízhatok-e magában? - néztem rá kérdőn.
- Onnan, hogy nem hiába keresett fel a bátyád is évekkel ezelőtt. - kulcsolta össze ujjait.
- Miért kereste meg önt a bátyám? - keltette fel az érdeklődésem.
- Ha válaszolsz a kérdésemre, akkor én is válaszolok a tiedre. - lépett az arany középútra. - Mond el, miért vágysz mindennél jobban arra, hogy ember légy?
Még csak nem is mondtam, hogy ember akarok lenni. Ez az ember tényleg hihetetlen.
- Mondtam, hogy előttem nincsenek titkok Sooyoung. - nézett csontig hatolóan a szemembe. - De jobb szeretném, ha te mondanád el nekem.
Nagyot sóhajtva adtam meg magam. Úgyis tudná, még ha nem mondanám el akkor is. Hát akkor meg miért nem mondom el neki én magam?
- Hat évvel ezelőtt történt minden. - kezdtem bele.
* 6 évvel ezelőtt *
- Na mi van Soo? Csak nem beleestél valakibe? - cukkol legjobb barátnőm.
- Jézus Yeri! - csaptam meg a vállát óvatosan, ügyelve arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat. - Mi a fenéről hadoválsz te itt?
- Mondom én, hogy van valami. - hajolt bele nevetve az arcomba. - Úgy nézel ki mint egy rák és egy paradicsom szerelem gyereke. - nevetett még jobban, mivel az én arcomra is mosolyt csalt. - Pedig egy vámpírtól ez igen nagy teljesítmény. - nézett rám sokat mondóan.
- Addig piszkálsz, amíg szét nem verem az a csinos kis ember hátsódat. - fenyegettem meg nevetve.
- Jólvan-jólvan Miss Drakula. - tette fel a kezét védekezés képpen, de az arcán ott bujkált a semmivel össze nem téveszthető kis mosoly.
Az idő este nyolc fele járhatott, ahogy mi Yeri iskolájához közeli kis parkerdőben ültünk. Általában itt ültünk, mert erre nem jártak sokan. Aznap is, ha jól emlékszem maximum öt ember volt velünk együtt a parkban. Akkor szoktunk ide, mikor a szülei megtudták, hogy vámpír vagyok.
A Nam család sokáig a mi családunknak dolgozott, így lettünk barátok Yerivel. Ő volt az egyetlen barátom, akire mindig számíthattam, és aki nem félt tőlem. Már akkoriban is sokszor kívántam, bárcsak ember lehetnék, hogy ne kelljen mindig hazudnunk a szüleinek, hogy én is iskolába járhassak mint mindenki más, de sajnos erre nem volt lehetőségem.
- Nem kellene menned? - néztem a telefonom órájára. - Aggódni fognak érted.
- Ráérek. - mosolygott rám. - Elvégre a legerősebb vámpírlány vigyáz rám. - kacsintott.
- Annyira még nem vagyok erős. - hajtottam le a fejem.
- De arany vérvonalú vagy nem? - értetlenkedett.
- De az vagyok. - vallottam be. - De ez még nem biztosíték arra, hogy meg tudlak védeni. Elég ha csak egy boszorkánymester kerül az utunkba, akkor az arany vérvonalam semmit nem jelent. - ecseteltem.
Akkoriban tizenhat éves fejjel, fel sem fogtam, hogy a kimondott szavaim okozzák majd azt, ami nem sokkal ezután történt. Hisz a vámpírok szent könyvében van egy olyan pont, mely szerint szigorúan tilos olyan helyen a vámpírokról vagy a vérvonalunkról beszélni, ahol nem vagyunk benne biztosak, hogy kik hallják.
Hirtelen egy erős lökést éreztem a hátamon, majd azt a bizonyos érzést, mikor megbénítják minden létező vámpír erőmet. Az utolsó kép ami megmaradt, az az, ahogy Yerit két férfi ragadja karon, majd cipelni kezdik, utána minden elhomályosodott.
Az időérzékem elvesztettem, ahogy a végtelen sötétségbe zuhantam, de szépen lassan éreztem ahogy az erőm visszatér, majd az érzékszerveim is kezdenek magukhoz térni.
Először a dermesztő hideget éreztem meg, ahogy végigfutott bőrömön, majd nemsokkal utána a fájó érzést melynek nem tudtam megállapítani a centrumát. Egyszerre fájt mindenhol, alig tudtam mozdulni.
Hosszú próbálkozás után végre ki tudtam nyitni a szemeimet, melyek szinte azonnal hozzászoktak az engem körülvevő sötétséghez. Fájó mozdulatokkal ülő helyzetbe tornáztam magam, s körbekémleltem. Egy erdőben voltam, körülvettek a fák, bokrok és az erdei állatok, kik a lombkoronákban és a cserjékben rejtőztek. Furcsa érzés kerített hatalmába, mintha csak az agyam vészriadót fújt volna úgy öntött el vérvonalam összes létező ereje, s hirtelen én éreztem magam a lehető legnagyobb vámpírnak.
- Ideje megtanulnia a mocskos kis vérvonalatoknak, hogy kié is az igazi erő. - visszhangzott a fák között.
- Ki vagy te? - fordultam körbe, de egy árva alakot sem láttam.
- Sooyoung! - hallottam Yeri kiáltását valahonnan a fák mélyéről.
- Yeri! - indultam el a hang irányába. - Yeri, merre vagy? - ismételgettem a szavakat kétségbe esve.
- Sooyoung! - hallatszott minden irányból barátnőm vérfagyasztó kiáltása.
A fejemet forgattam, ahogy össze-vissza rohangáltam az erdőben. Könnyeimtől már alig látok valamit, de lehetetlent nem ismerve mentem egyre mélyebbre a végeláthatatlan erdőben. Hirtelen egy kiálló ágban hasra estem, s felsértettem a térdem illetve a tenyereim. Kétségbe esve figyeltem, ahogy a sebek pár pillanat alatt eltűnnek, pont úgy, ahogy a legjobb barátnőm. Már nem hallottam a hangját, csupán a saját sírásomat.
Mikor a történet végére értem már megállíthatatlanul hullottak a szememből a könnyek. Lay óvatosan felém nyújtott egy zsebkendőt, melyet azonnal elfogadtam.
- Szóval ez a te történeted. - mért végig.
