- S...Sajnálom. - nyögte alig hallhatóan a szavakat az előttem térdelő férfi. - Nem tudtam, hogy ön az.
- Akkor sem kellett volna rám támadnod. - mosolyodtam el. - Ha valami rosszat teszel, vállalnod kell érte a felelősséget. - engedtem el a kezeit, majd felálltam. - Van még valami? - fordultam a bátyám felé.
- Nincs, mára csak ő volt. - mosolyodott el. - És hála neked, már vacsorára otthon leszünk. - veregette meg a vállam.
- Hát hogye! - nevettem fel. - Kim Jongin és az a hatalmas étvágya. - borzoltam össze sötétbarna haját.
Hazaérve kellemes csend fogadott. A külvárosi kastély előterének hatalmas márványlapjain csillogtak a plafonról lelógó kristálycsillár fényei. A falak kellemes melegséget árasztottak magukból, ami azonnal megnyugtatta fortyogó vámpír vérem. Szemeim visszaváltoztak eredeti sötétbarna színükbe, szemfogaim is felvették normális alakjukat. Semmi más nem maradt, csupán porcelán bőröm és éj fekete hajam.
Kedvtelenül lépkedtem a szobám felé vezető lépcsősoron, s arra vágytam, hogy minél hamarabb ágyba kerülhessek. Az agyamban minden féle gondolatok kergették egymást, amiktől minél hamarabb szabadulni akartam, és erre az egyetlen megoldás az alvás volt, még ha nincs is rá szükségem. "A vámpírok nem alszanak"-állt a könyvben amit olvastam. Chh, dehogynem! Általában akkor alszunk, mikor valami nehezen megyünk keresztül vagy nyomja valami a lelkünket. Így van ez nálam is. Évek óta alszom esténként, mintha csak normális ember lennék, csak azért, hogy meneküljek vámpír énem terheitől.
Erőtlenül léptem be tágas szobámba, az ágyra vetettem magam s szinte azonnal elnyomott az álom.
Sötét van. Fázom. Mi ez a hely? Egy erdő. Hogy kerülök ide?
- Sooyoung! - hallom a távoli kiáltást.
- Yeri! - szaladok a hang irányába. - Yeri merre vagy? - ismételgetem kétségbe esve a szavakat.
- Sooyoung! - visszhangzik a fák között barátnőm vérfagyasztó kiáltása.
A fejemet forgatom. Nem látom őt sehol, hiába megyek minden fele. Összeesek. Már nem hallom szavait. Arcom a tenyerembe temetem. Elvesztettem. Megint.
Hideg verejtékben úszva, zihálva ébredtem. Ágyam mellett unokabátyám állt aggódó tekintettel.
- Sooyoung! - rázogatta a vállamat, hogy minél hamarabb visszatérjek. - Sooyoung! Csak álom volt. Nyugi! - ölelt szorosan magához, miközben letelepedett az ágyam szélére..
- Elvesztettem Jongdae. Már megint elvesztettem. - sírtam, arcom a vállába temetve.
- Hé! - simogatta a hátam. - Nem a te hibád volt, oké? - próbált nyugtatni.
- Már hogy ne lett volna az én hibám!? - kaptam fel a fejem a válláról. - Ha előbb érek oda, ha egyáltalán nem veszek vele össze, akkor ez nem történt volna meg! - ütöttem saját magam.
- Soo, hé! - kapta el a csuklóimat, megakadályozva ezzel önkárosításom. - Tizenhat éves voltál. Ha hamarabb érsz oda, talán téged is elvisznek. Hidd el, nem a te hibád. - nézett mélyen a szemembe, majd szoros ölelésbe vont. - Tudod, nem csak te vagy az egyetlen, aki magát okolja egy szerette elvesztéséért. - fújta bent tartott levegőjét. - Ha tudnád, hányszor álmodom én is arról az estéről. - ezúttal ő temette vállamba fejét. - Ha láttam volna előre, hogy ez lesz, meg tudtam volna akadályozni. -törtek elő könnyei.
Tudtam miről beszél. Jó pár éve, Yeri eltűnése előtt két héttel, Jongdae és testvére, Minseok szülei egy tűzesetben életüket vesztették. Akkoriban Apa és csapata vizsgálta ki a bűnesetet, de semmi nyomot nem találtak amin elindulhattak volna. Egyszerűen tökéletes volt minden. Egy kimenekült szolgálótól megtudták, hogy a házaspár épp egy bálról ért haza, mikor furcsa szagra lettek figyelmesek. Pár perc elteltével már az egész ház lángokban állt, s szinte senki nem élte túl. Apám csapata megállapította, hogy valószínűleg egy baleset volt, de a Kim dinasztia okosabb ennél. Szentül hittük, hogy ez nem csak egy minden napos baleset, de sajnos nem volt bizonyítékunk arra, hogy másképp lenne. Ennek már lassan három éve, és apám kitartó nyomozásának semmi eredménye.
- Egyébként - törölte le könnyeit Jongdae. -, nem ezért jöttem. - engedett el.
- Miért jöttél? - néztem kifürkészhetetlen íriszeibe.
- Apád hívat. - mondta ki komolyan.
Hirtelen megállt bennem az ütő. Apám nem szokott csak úgy hívatni, csupán két esetben. Ha meg akar korholni, illetve ha feladata van számomra. Reménykedtem, hogy az utóbbi lesz az.
- Köszönöm, hogy szóltál. - álltam fel, majd mintha mi sem történt volna elindultam szülőm dolgozó szobája felé.
Otthagyva az unokatestvérem, gyomorgörccsel lépkedtem le a lépcsőn, s egyenesen a könyvtárból nyíló kis iroda felé vettem az irányt. Lépteim zaja felnagyobbodott az üres előtérben, s mint egy kalapácsütés, visszhangzottak fülemben. Az ajtó előtt azonban megtorpantam. Tartottam apámtól, még ha a lánya vagyok is. Hat éve, nem csak én és Jongdae veszítettünk el valakit. Édesapám az öccsét és egyben a legjobb barátját. Azóta nem egészen önmaga. A tettes után való nyomozás teljesen elvette az eszét, s lassan, mintha egy teljesen más ember lenne. Még mindig a leghatalmasabb vámpír, aki valaha létezett, de már közel sem olyan erős, mint régen.
Nagy levegőt vettem, majd bekopogtam. Apám kisvártatva szólalt csak meg, jelezve, hogy bemehetek. Gyorsan kihúztam magam, és előbb megbizonyosodtam róla, hogy semmi jelét nem mutatom annak, hogy rémálmom volt, majd beléptem.
- Apám! - hajtottam fejet előtte. - Hívattál.
- Gyere beljebb Sooyoung! - mutatott az asztala előtt álló két szék egyikére, amely még üres volt. A másikban Jongin foglalt helyet.
Engedelmeskedtem szülőm akaratának, majd kérdő tekintettel néztem rá.
- Hallottam a mai vadászatotokról. - kezdett bele. - Gratulálok! Három perc alatt elintézni az egészet, nem kis teljesítmény! - csapta össze hatalmas tenyereit. - Büszke vagyok rád lányom! - dicsért, mitől kellemetlenül kezdtem magam érezni.
- Köszönöm Apám. - szavaim vontatottan jöttek ki ajkaim közül.
- De nem ez az oka annak, hogy idehívtalak titeket. - csapott le elénk egy vastag dossziét. - Feladatotok megfigyelni ezt a személyt, és informálni engem, bármi gyanúsat láttok vele kapcsolatban. - mondta miközben én elvettem a dossziét, majd kinyitva azt elolvastam az első lapon álló nevet.
Byun Baekhyun - állt ott feketén-fehéren.
Elkerekedett szemekkel néztem előbb apámra aztán Jonginra. Ez nem lehet. Miért kell egy másik arany vérvonalbelit megfigyelnem, mikor ez illegális? És mit akar ezzel apám elérni?
- Ez lenne a feladatotok, amíg mást nem mondok. - intett minket távozásra.
Kétségekkel telve léptem ki a szobából, gondolatok ezreivel a fejemben. Ha ezt elkezdem akkor az Ab Aeterno ellen vétek. Ha viszont nem teszem meg, akkor a dinasztiám ellen. Nem volt jó út. Teljes zsákutca. És bár nem ismerek a Byun dinasztiából senkit, annyit biztosan tudtam, hogy nem a barátaink közé tartoznak.
- Minden oké? - szorította meg a kezem hirtelen Jongin. - Sápadtnak tűnsz. - méregetett.
- Én mikor nem vagyok sápadt? - tettettem nevetést. - Minden oké. - mosolyodtam el, majd kifelé indultam a kastélyból.
- Hová mész? - kiáltott utánam.
- Kicsit kiszellőztetem a fejem. - válaszoltam félig visszafordulva, majd kiléptem az ajtón, hogy eggyé váljak a sötétséggel.
Gyorsan szeltem a kihalt város csendes utcáit. Helyenként bele-bele botlottam kisebb-nagyobb, fiatalokból álló csoportokba, de mintha ott sem lennének, mentem tovább. Nem tudtam pontosan hova megyek, csupán annyiban voltam biztos, hogy a lehető legtávolabbra kell kerülnöm az otthonomtól.
Az óra hajnal kettőt ütött, én pedig egy hatalmas panelház tetejének szélén üldögéltem. Élveztem, ahogy a szellő néhol belekap a hajamba, s óvatosan az arcomba sepri azt. Szemeimmel végigpásztáztam az alattam elterülő utcákat. Csendes volt. Talán túl csendes. Pont ugyan úgy mint azon az estén, mikor először találkoztam Vele. A férfivel, aki egyszerre volt karizmatikus, félelmetes mégis kedves és gyönyörű.
Yeri eltűnésének második évfordulóján beszéltem vele először és utoljára. Ugyan ezen a háztetőn ültem, mint mindig amikor gondolkodni akartam egy kicsit.
- Szép esténk van nemde? - kérdezte tőlem akkoriban.
Ezzel a kérdéssel kezdődött az a bámulatos este amit vele töltöttem. Azt hiszem életemben nem beszélgettem még senkivel annyit, mint vele. Sose felejtem el gyönyörű mosolyát és mogyoróbarna haját. Akkor éreztem először a szerelmet, és bár eltelt négy év, nem vagyok benne biztos, hogy nem érezném újra, ha meglátnám.
Hirtelen léptel zaja csapta meg a fülemet, majd nem sokkal utána egy nosztalgikus hang.
- Szép esténk van, nemde, Kim Sooyoung?
Lassan álltam fel, majd fordultam meg. S egyszeribe szembe találtam magam az első szerelmemmel, annyi év után, kinek még a nevét sem tudtam.
- Mikor utoljára láttalak is így kezdted. - mondtam rezzenéstelen arccal.
A férfi nem válaszolt csupán széttárta karjait, arra várva, hogy megöleljem. Én azonban nem mozdultam. Egy - ki nem mondott - kérdés keringett a fejemben, amit négy éve annyiszor tettem már fel magamnak, hogy megszámolni sem tudtam volna. Úgy döntöttem, nem érdekel mi lesz, fel kell tennem a kérdésemet.
- Ki vagy te? - szegeztem neki, határozott kérdésemet.
- Oh, hogy én ki vagyok? - húzta fel szemöldökét. - Az vagyok, aki tönkre fogja tenni az életed Kim Sooyoung. - vigyorgott. - A nevem - túrt bele barna hajába. -, Byun Baekhyun.
